Könnytükörben

Valahol messze, messze
Valahol a végtelenben
Egy könnycsepp érted hull alá,
Zuhanva téren és időn át.

Remegő víztükörben
Halovány múlt dereng;
Látom mosolygó szemeid,
Amint arcod felrémlik.

Szükségem van rá, hogy értsem,
Mit éreztem oly merészen
Mikor némán elhagytál,
Hogy mennyire hiányoztál.

S a tükör melyben téged látlak,
Tenger, mely könnyből árad,
A hideg folyó, mi lelkemig vezet,
S mi súgja, mennyire szeret.

Szeret téged, akkor is, ha fáj,
Ha mélyen megbántottál;
Mert a könnycsepp érted hullott.
Hidd el, melletted állok.

Nem tudom, mit jelent a harag,
De kérlek, bontsd le a falat,
Mit magad ellen építettél,
Mert félsz, hogy szerettél.

S közben észre sem veszed,
Milyen mély lesz a seb,
Melyet az én szívembe marsz
Míg véget nem ér a harc.

Buborék

18. szülinapra írt vers.

Egy kisgyermek buborékot fújt,

s vele együtt te is megszülettél:

egy áttetszően tükröző,

kedves, szivárványszín buborék.

Az apró test megremeg,

ahogy a világ őt befogadja,

s mikor magasra emelve

a hűs levegő felkarolja.

Gyöngéd szellő lágy érintése

indított Téged e hosszú útnak,

hogy megismerhess a Földön

minden mesét és minden újat.

Bemutat az embereknek,

kik önmagukat látják benned,

s mosolyogva élhetik át

a gömb tündöklő varázslatát:

Tavaszi eső frissességét,

nyári napraforó boldogságát,

őszi ködnek borongását,

téli jég fagyos ragyogását.

Őrizd meg a világban rejlő

százezer rejtett, eltitkolt csodát,

amíg igaz barátaid

bíznak Benned és vigyáznak Rád!

Jéghideg gyűlölet

S én ott álltam. Beláttam a havas tájat. A levegő nagyon hideg volt, de a szél nem fújt. Innen, az erdő legszéléről lehetett látni a jobbra és balra sorakozó fákat, de az előttem lévő lanka teljesen üres volt. Csend borult a hófehér tájra.
Távolabb dombok emelkedtek, mögöttük a messzeségben halványan látszódtak a hóval borított meredek, csipkézett hegycsúcsok.
A fák sötétbarna törzsein és ágain kívül minden hófehér volt. Itt-ott megcsillant ugyan a kék égről érkező fény, de a mély, nyugalommal teli táj mégsem volt boldog: nem ragyogott körbe örömteli csillogás, a fény nem játszott vidáman. Ez az ismeretlen, havas vidék most nem volt lenyűgöző és elkápráztató, sokkal inkább üres és távolságtartóan hideg; mégsem fagyasztó.
Egyetlen kíváncsi lépést tettem előre. A vastag hóréteg megsüllyedt, és megroppant a nyomás alatt. A következő lépésnél egy hópehely hullott alá: egy gyönyörű, nagy hópehely. Ezután megjelent még néhány, s hamarosan szakadni kezdett, mintha valaki porcukrot szórna a szitából.
Csakhogy annyira nyugodt volt minden, és annyira hallgatag, hogy a csönd már-már nyomasztóvá vált. Ahogy mentem, hirtelen halk suttogást hallottam. Jéghideg szél simogatta meg az arcom. A vastag hóban megjelentek gyorsabb lépteim nyomai, mikor éreztem, amint a jeges szél karmai felkarcolják bőröm. Mintha el akart volna űzni. Én futni kezdtem, s ő utánam rohant. Néha elém állt és belém mart, majd visszariadt és megbújt valahol. Amint lassítottam, újra csatára hívott. Íjaiból jeges nyilak záporoztak, könnyeket fújt a szemembe és vadul üvöltötte, hogy "Menj innen, takarodj!" S én csak futottam, levegő nélkül, azt sem láttam merre, szinte vakon futottam a remegő fehérségben. Ahogy a lejtőhöz értem, s elindultam lefelé, a nehéz hóban megakadt a lábam, majd oldalamra fektetve, forogva, gurítva hajtott, görgetett a vad, gyűlölő erő. Teljes erejéből marcangolt, míg öntudatlan voltam. Észre sem vettem, amint lassan elhalkul; majd még egyszer utánam kiáltott, és mint akit a föld nyelt el, magamra hagyott.
A domb legaljára érve felültem. Már nem esett a hó. A táj hideg volt, de a szél nem fújt, és a néma csöndet csak néha törte meg egy-egy halkan sóhajtó szellő.