Boldog volt

Némán álltam, vaksötétben
Fekete magány vett körül,
Hangos lárma fényessége
A Föld másik oldalán örült.

Boldog volt, hogy nem voltam ott,
Távol tőlem, hol nyugalom vár,
Csak szorongás, mit magammal hozok,
Pusztító, romboló könnyhullám.

Bizonytalan mozdulattal
Eindultam a fény felé.
Szemem elvakította és
Éles késsel hasított belém.

Feltépte a bőrömet,
Vérző nyakamba karmolt,
Mágnesként taszított el,
S az örök sötétségbe dobott.

Boldog volt, hogy nem voltam ott,
Távol tőlem, hol nyugalom vár,
Csak szorongás, mit magammal hozok,
Pusztító, romboló könnyhullám.

A földön fekve holtan
Elsüllyed a vértengerben,
S örök magányra kárhoztatva
A sötétség sírjában tűnik el.

Színház

A színház csarnokában
ünnepi fény világít,
sok vendéget várva
a termek felé irányít.

Üresség visszhangzik
a folyosókon,
a kövekről hiányzik
minden lábnyom.

Nyitott ajtó várja
a vendégeket,
hogy bemutassa
a hatalmas nézőteret.

Ám a fényes csillárok alatt
üres székek ülnek,
s egy néma gondolat
megtöri a csöndet.

„Oh, bár láthatnálak,
újra megnéznélek,
várjon öröm és bánat,
én átélném a képet.”

De a színpadot nehéz
vörös függöny takarja;
Minden vágy kevés,
hogy átlássak rajta.

A kristálygyertyákra
sötét lepel borul.
Elszakad a kapu lánca,
s a lakat lehull.

Nem kíséri zene
amint szétnyílik,
s a kezdőjelenetben
csak az üresség játszik.

Alaktalan vágyak
hallhatatlan mozdulatai,
szótlan gondolatok
láthatatlan hangjai.

„Kereslek a kövek alatt,
sűrű ágak mögött,
de sehol sem talállak,
csak a vágyak között.

S ismét itt találkoztunk,
egy nem létező bálban,
hol holnap is fogunk,
a csalódás színházában.”

Holdfény szonáta

Hosszú nyári estén

a teliholdat nézvén

eszembe jutottál.

A hold mögött derengő,

szürkén gomolygó felhők

a távolba hívtak.

Felém nyújtottad kezed,

én odaadtam neked,

s te magadhoz húztál.

Ahogy szemembe néztél,

halovány lett a holdfény,

s elengedted karom.

Most is a holdat nézem,

Te nem vagy itt, és félek.

Annyira hiányzol.

Őszi esőben

Szitáló, hideg esőben ülök,
novemberi köd vesz körül.
Ráz a hideg, végigfut a hátamon,
lábamat szorosan átkarolom.
Hajam a nedves arcomhoz tapad,
s e szürke érzés magához ragad.

Szomorú szemeim ábrándos tekintete
a homályos messzeségbe réved,
a sötét esőfüggöny mögött is keres,
míg meg nem talál Téged.

Ilyenkor a régi emlékek épp oly tiszták,
mint egy apró gyémántkristály.
S ahogy egy-egy mozdulat
mosolyt csal arcomra,
a vágy elviszi tőlem a messzi távolba,
és erős lesz a hiány fájdalma.

Őszi eső hűvösen könnyezik,
szürke cseppek folynak le arcomon,
egy pillananyi eszmélés,
hogy remegés fut végig karomon.
Egy pillanat alatt szertefut minden kép,
keresem őket, s újra visszahívnám,
néhány még kérdőn visszanéz,
maradjon-e, majd gyorsan odébb áll.

Üres novemberi ködben ülve
Szomorú eső fátyla vesz körbe.
Lassan felemelem nehéz fejem,
ködbe vész a tekintetem,

s már nem látok mást, csak a szürkeséget,
a fojtó, érzéketlen ürességet.