A régen várt találkozás

Ma talákoztam vele. Mikor észrevettem, hogy jön, összerezzentem. Akkor belépett az ajtón. Köszöntem, ő megismert és rám mosolygott. Azt hiszem, örült nekem.
Nagyon, nagyon régóta vártam már ezt a pillanatot, el sem tudom mondani, mennyire; de az eltelt hosszú, mérgezett idő miatt ezt nem tudtam kimutatni. Ő pont olyan volt, amilyenre számítottam. Hiszen ismertem őt, a gesztusait, az arcáról olvastam a gondolatait. Kedvesnek látszott, őszinte örömmel, de nem tudom, elhiggyem-e. Talán csak nem merem elhinni. Néha az az érzésem, már csak én emlékszem. Most viszont tudom, hogy nem felejtett el. Az emlékek csak nekem fájnak, és már tudom, miért. Félek a felejtéstől, hogy ő elfelejt engem, és az én emlékeim is eltorzulnak. Félek az új csalódástól: attól, hogy megint olyan sok idő fog eltelni, és újrakezdődik ez az egész. Pedig minden vágyam az emlékezés, minden élményre és érzésre, amit tőle kaptam és hozzá kötődik. Sok-sok karral kapaszkodnék, és soha el nem engedném, soha el nem felejteném.
A találkozás most új erőt adott. Nem sokára újra látom. Talán megmondom neki, mennyire hiányzott. Talán azt mondja majd: "Mért nem jöttél?" - s én elmondom: a legutolsó találkozás miatt. De azóta annyi minden történt. Máskor is gondoltam már arra, hogy megkeresem, és nem érdekel, mi történik, segítséget kérek tőle. Akkor nem tettem meg, de talán nem is baj, így kellett történnie. Most viszont elmondanám, mennyit gondoltam rá, és azokra a "régi szép időkre". Vajon ő elmondaná, volt-e olyan, hogy eszébe jutottam, hogy egy kicsit hiányoztam neki?
Nem tudom, egy ilyen beszélgetés mennyire változtatná meg a helyzetet. Talán mindent lerombolnék vele, talán lerombolhatatlanná erősíteném a kötődés erődjét. Talán meg sem történik az egész. Talán a ma is csak egy álom volt.

A lélek tavasza

Ha ismertél valaha,
Most ismerj meg újra.
Megváltozott minden,
Mosoly jön a búra.

Szomorú tekintet és
Könnyes szemek helyett
Előbújik a nap;
Rád vidám arc nevet.

Beragyog a tündérfény,
Szivárványszín árad,
A földről az összes
Apró csepp felszárad.

Sok kis cseppből felhő,
Sok felhőből ború,
Hamarosan kitör
Az égi háború.

Tűzvillám és mennydörgés,
Záporeső zaja.
Felfrissül a levegő.
A lélek tavasza.

Emlékek tisztása

Kora hajnalban kiment a tisztásra. A levegő üde volt az éjszakai esőtől. A nap még nem látszódott, de a felhők mögött rózsaszín tengerben úsztak a hófehér felhők. Mély levegőt vett, érezte a tavaszi virágok és a fű friss illatát. A madarak is felébredtek már, egyre hangosabban csiripeltek. Rajtuk kívül teljesen egyedül volt. Eszébe jutott, amikor kisgyerekként megszökött otthonról, és ide menekült. Mikor megtalálták a szülei, nagyon megszidták, de ő már akkor tudta: ez a hely az ő szabadsága.
Elmerült gondolataiban. Eszébe jutottak történetek, érzések, hangulatok. Öröm és csalódottság, nevetés és sírás, erő és fájdalom. Egyre több apró képecske rémlett fel benne, melyek újra élesztették benne a múltat. A múltat, mely néhány perce még fájdalmas emlék volt. A legutóbbi csalódás csak kis karcolás volt, de a hosszú idő mély sebbé marta. Nem szerette az akkori emlékeit. Nem vágyott utánuk. Az arc, melyet akkor látott nem töltötte el boldogsággal, mint azelőtt. Gyűlölettel gondolt rá. Minden egyes mosolyra, minden őszinte gondoskodásnak hitt mozdulatra. De nemsokára valami megváltozott. Felidézte azt a hosszú beszélgetést, amikor úgy érezte, épp ő hazudott magának. Az emlékeket ő maga torzította el, egyetlen apró érzés hiánya miatt. Akkor megjelent egy-egy képkocka a boldogságból, s ahogy átgondolta azt a beszélgetést, egyre több és több apró mozaikdarabka táncolt előtte. Az érzés ott a színpadon, az öröm a barátokkal és vele, a dicsérő szavak, a közös élmények, a sok vidám pillanat, a megállás nélküli nevetés, a közös izgalom és bátorítás.
Ebben a pillanatban feltámadt a szél, és megsimogatta arcát. A nap felkelt, az ég ragyogó kék volt. Ő pedig boldog volt. Mosolygott és erőt érzett magában a folytatáshoz. A folytatáshoz, melyet évek óta várt. Ott folytatni, ahol egyszer abbamaradt, és soha el nem feledni mindazt, amit a tisztás varázsa adott neki.

Mindig Is Csak Akkor

- Holnap - mondta határozottan. Nem tudtam, mire gondol. Szerettem volna belelátni a gondolataiba, de még csak vissza sem nézett, úgy ment el. Ismertem minden egyes mozdulatát, és láttam rajta, hogy komolyan beszél.
Alig egy perce ment el, de máris hiányzik. Suli után találkoztunk, mindketten mosolyogtunk. Olyan jól esett látni. Minden nap úgy kelek fel, hogy látnom kell. Ma így is történt, és még beszélgethettünk is. Szeretem hallgatni, szeretem minden egyes szavát. Épp a tegnapi filmről beszélgettünk. Egy amcsi "rom. vígj." volt, tipikus egymásra találással a végén. Elkezdte mondani, h. mennyre nem valóságosak az ilyen történetek, aztán már nem mosolygott úgy, és egy pici szomorúságot láttam a szemében. Pontosan tudtam, kire gondol - még mindig nem felejtette el. Nem akarja mutatni, de fáj neki. Nem szeretem ha szomorú, fel akartam vidítani. Mosolyogva annyit mondtam: "Ki tudja? Lehet hogy épp egy ilyen történet játszódik le, pont az orrod előtt, csak nem veszed észre..." Megpróbáltam úgy mondani, hogy ne vegye túl komolyan, még a végén "félreérti". (Ó bár félre értette volna..) Aztán gyorsan áttértünk egy másik filmre. Továbbra sem volt túl boldog, de már mosolygott. Eszembe jutott, hogy sietnem kellene haza. Erre annyit mondott, hogy megy ő is. Felszállt a buszra és elment. Ott hagyott kétségek között, egy "holnappal".
Másnap nem találkoztunk. Állandóan őt kerestem, hátha valaki mögött meglátom, de nem volt ott. Péntek volt, és előre tudtam, hogy hétvégén sem fogom látni. Egész hétvégén rá gondoltam, minden zenéről, kajáról, filmről és reklámról ő jutott az eszembe. Szörnyű volt. Azt hittem, sose lesz vége. Nagyon vártam a hétfőt.
Vártam a hétfőt, és volt is miért. Megint találkoztunk. Megkérdeztem, mit akart mondani. Nagyon féltem, hogy vajon mit fog mondani. Lehet hogy mindent tud? Lehet hogy értette a célzást? Talán én is hiányoztam neki.
- Elhoztam a filmet, amiről egyszer beszéltünk. Emlékszel?
Azt hittem megőrülök. De akkor mért volt olyan furcsa?
Nem is volt furcsa. Csak elgondolkozott. Vagy egyszerűen csak ráunt arra a széles vigyorra.
Most már tudom, hogy nem ismerem eléggé. Még jobban meg kell ismernem, de csak akkor, ha ő is akarja. És mért ne akarná?...

Egy hang a világból

A vers egyik osztálytársam 18. szülinapjára készült. :)

Egy hang a világból

Érezd a lágy eső, s puha gyep illatát,

a harmat reggeli, üde zamatát.

Nézd! A világ színes, kavargó kavalkád,

a szivárvány milyen szépen mosolyog rád.

Kóstold meg az élet minden édes cseppjét,

ízleld meg a boldogság összes percét!

Hallgatsd a kis patak vidám csobogását,

a hajnali szellő halk suttogását.

Most ismerd meg a szépet, hogy tudd, mi a jó,

mert mindennél többet jelent egyetlen szó.

Egyetlen szó, mely az életet jelenti,

s mely épp így hangzik:

SZERETNI.

A boldogság gyertyája

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ősz öregapó. A feleségét épp egy éve vesztette el. Gyertyát gyújtott. A házban teljes sötétség volt, csak a gyertya lángja világított. A bácsi csak nézte, nézte a lángot, és szeretett feleségére gondolt. Egyszer csak érezte, hogy a láng melegebb, fénye erősebb. Felállt a székről és becsukta a szemét; érezte a gyertya melegét. Akkor a láng kialudt. A bácsi lefeküdt aludni. Érezte, hogy valami más lett, valmi megváltozott. Másnap lehullott az első hó. Az utcában a gyerekek kimentek szánkózni, a szülők a gyerekekkel hógolyóztak, mindenki vidám volt. A bácsi tudta, mi történt.
Egy év múlva megint gyertyát gyújtott, s másnap megint lehullott a hó.
10 év telt el. Egy borús, esős napon a bácsi meghalt. Az évfordulón senki nem gyújtott gyertyát, se a bácsiért, se a feleségéért. Ezután többé nem esett hó. Senki sem értette, és senki sem volt boldog.
Csakhogy, ez nem tartott örökké. Évtizedekkel később a helyet már senki sem ismerte, de a téli hidegben egy fiatal fiú épp arra járt, és meglátta az elhagyatott házakat. Az üres, romos, alvó házak között szomorúság töltötte el. Becsukta a szemét és elindult, amerre a szíve húzta. A bácsi háza előtt megállt. Nem nyitotta ki a szemét. Vonzó melegséget érzett, és bement a házba, ahol az asztalon egy viaszgyertya világított. Kint nagyon hideg volt, de odabenn jó meleg. Elhatározta, hogy egyszer még visszajön ide.
Így is történt. 10 év múlva a feleségével és 2 gyermekével érkezett vissza. A bácsi házába költöztek be. Aznap este gyertyát gyújtottak.
Másnap vendégek érkeztek. A család híre elterjedt; sok-sok ember látogatott oda, és voltak, akik ott is maradtak. A falu újjá épült, sőt, várossá feljődött. Az emberek pedig boldogok voltak, mert a család minden évben, ugyanazon a napon gyertyát gyújtott.

És ez még csak a kezdet

Nagyon örülök, hogy erre az oldalra tévedtél, remélem minden írásom tetszeni fog. Blogom címe Rainbow in the cloud: egy dal címe, mely annyira illik rám. A csillogó, színes, vidám szivárvány néha megbújik a szomorkás szürke felhők mögött. Ilyenkor esik az eső. A felhők viszont lassan eltűnnek, és újra felragyog a szivárvány...

Verseimről

Elég régóta írogatok verseket. Többségük szomorkás hangulatú; vannak köztük egészen szomorú, és kifejezetten vidámak is.

Meséim

17 éves vagyok, és minden (rám oly ritkán jellemző) komolyság mellett ott vannak az őszinte mosolyok, azok a vidám pillanatok, amikor kibújik belőlem a kisgyerek is. És mit szeretnek a gyerekek a legjobban? Nem.. nem a csokit. :) A meséket. De nem csak a hercegnőről és a szőke hercegről a fehér lovával, hanem a kedves, népmeseszerű történeteket és a regényes sztorikat is. Akár csak a rajzfilmeket, de rajzfilmet írni sajnos nem tudok. :)

Élménybeszámolók

Attól tartok egy-egy örömteli emléket is közzé fogok tenni. :) Előre bocs minden érintettől. :)

Tényleg remélem, hogy tetszeni fog. Nem valószínű, hogy minden napra jut egy történet, dehát nem vagyok én író.

...és ez még csak a kezdet...