Ma talákoztam vele. Mikor észrevettem, hogy jön, összerezzentem. Akkor belépett az ajtón. Köszöntem, ő megismert és rám mosolygott. Azt hiszem, örült nekem.
Nagyon, nagyon régóta vártam már ezt a pillanatot, el sem tudom mondani, mennyire; de az eltelt hosszú, mérgezett idő miatt ezt nem tudtam kimutatni. Ő pont olyan volt, amilyenre számítottam. Hiszen ismertem őt, a gesztusait, az arcáról olvastam a gondolatait. Kedvesnek látszott, őszinte örömmel, de nem tudom, elhiggyem-e. Talán csak nem merem elhinni. Néha az az érzésem, már csak én emlékszem. Most viszont tudom, hogy nem felejtett el. Az emlékek csak nekem fájnak, és már tudom, miért. Félek a felejtéstől, hogy ő elfelejt engem, és az én emlékeim is eltorzulnak. Félek az új csalódástól: attól, hogy megint olyan sok idő fog eltelni, és újrakezdődik ez az egész. Pedig minden vágyam az emlékezés, minden élményre és érzésre, amit tőle kaptam és hozzá kötődik. Sok-sok karral kapaszkodnék, és soha el nem engedném, soha el nem felejteném.
A találkozás most új erőt adott. Nem sokára újra látom. Talán megmondom neki, mennyire hiányzott. Talán azt mondja majd: "Mért nem jöttél?" - s én elmondom: a legutolsó találkozás miatt. De azóta annyi minden történt. Máskor is gondoltam már arra, hogy megkeresem, és nem érdekel, mi történik, segítséget kérek tőle. Akkor nem tettem meg, de talán nem is baj, így kellett történnie. Most viszont elmondanám, mennyit gondoltam rá, és azokra a "régi szép időkre". Vajon ő elmondaná, volt-e olyan, hogy eszébe jutottam, hogy egy kicsit hiányoztam neki?
Nem tudom, egy ilyen beszélgetés mennyire változtatná meg a helyzetet. Talán mindent lerombolnék vele, talán lerombolhatatlanná erősíteném a kötődés erődjét. Talán meg sem történik az egész. Talán a ma is csak egy álom volt.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése