Vándor

Vándor.
A szél szárnyán repülsz,
A vágyak felett őrködsz.
Te ismered a végtelent,
Mutasd meg hát, mit jelent.

Nyughatatlan vagy.
Örök álmodozó,
Fáradhatatlan kalandor,
Lázas tiltakozó.

Te vagy az egyetlen,
Ki tiszta lélekkel lát.
Neked nem hazudik a szem,
Mutasd meg hát, mit jelent.

Hozz magaddal színt,
Bágyasztó illatot,
Kérd meg a süvítő szelet,
Suttogjon dallamot.

Neked enged a táj.
Kérdésedre válaszol,
S megszelídül a természet.
Mutasd meg hát, mit jelent.

Milyen az élet,
Ha más nem létezik?
Mikor csak a tavasz és tél
Hangulata változik.

Te, ki
A szél szárnyán repülsz,
S a vágyak felett őrködsz;
Ki ismered a végtelent,
Mutasd meg hát, mit jelent.

Csak egy létezik

A te testedben voltál,
De az ő hangján szóltál hozzám,
S az ő kezét éreztem magamon.

Tudtam, hogy te vagy mellettem,
És furcsa volt a változás,
Egy halovány látomás.

Két ember vált eggyé,
Ahogy egymásra vetült két kép,
S csak én tudtam a különbséget.

Bár a bőröm az ő kezét érezte,
Mégis téged láttalak, s tudtam,
Te biztosan velem vagy.

A vízióban nem zavart,
Hogy összemosódott két alak,
Hogy megszűntek a határok.

Ott te voltál a látvány, ő az érzék,
De a gondolat most fel sem merül,
Hogy nem vagy egyedül…

Várrom

Ősi vár romja remeg előtted,
Alázattal lábaid elé borul le.
Tiszteleg az ember előtt,
Ki valaha felépítette őt.
A másik persze lerombolta,
Nem érti mit jelent a pusztítása,
A történelem ránca,
A világnak kudarca.
Ahol emberek ölik egymást,
Elveszik a másik szabadságát.

Védekezik, támad, fél,
Nem meri megszorítani a kezét.
Megfosztja hitétől, elveszi életét,
Sáros földben hagyja rohadni testét.
Gyilkol, pedig nem ölésre teremtett,
Büntetlenül élvezetté válik a tett.
Saját lelkiismerete belülről égeti el,
Önmagát marja szét a savas méreg.

Aki egyszer megtette, megteszi újra,
Nem számít eggyel több hulla.
Halott emberek fekszenek mindenütt,
Vérfolyam kanyarog a tetemek között.
A bordák közül éles kard mered az ég felé,
A fejeket szikla zúzta szilánkos üveggé.
Tágra nyílt szemek merednek az égre,
Onnan várták a segítséget.

Imádkoztak a mindenható istenhez,
A nem létező semmihez.
Hozzáérsz, és elporlad a csillogás,
Kitaláció, káprázat, látomás.
Tőle vártak segítséget,
Láthatod, nem kapták meg.
A győztes fél áldoz egy másik istennek,
Mert az bezzeg segített.
De vajon ki ad erőt a sólyomnak,
Mikor lecsap a menekülő nyúlra?
A küzdő felek közt nincs egyenlőség
Az erősebb diktálja a törvényt.
Nem, nincs isten, nem parancsol.
Az ember csak alkotott egy arcot,
Hogy legyen kihez könyörögni,
Mikor nem hallgatja meg senki.

Mert elhidegülnek egymástól,
Már nem is szólnak a másikhoz,
Csak kegyetlenül elveszik, ami kell,
A lelket akarattal, a tárgyakat erővel.
S hátrahagynak egy üres testet,
Hagy legyen mit enni a férgeknek.
A világ megöli önmagát,
Ha megérzi a vér szagát.

Már régen is tudta ezt jól az áldozat,
Ezért emelte maga köré kőfalat,
Mi ott roskadozik előtted.

Fejet hajt a kőrengeteg.

Az idő filozófiája

Eljött a lovag. Az Idő. Szürke páncél, fekete ló. Száguldva vágtat a térben. Néha elmerengve úgy tűnik, lassít, de nem áll meg. Fáradhatatlan.
Ő az állandóan változó konstans.
Ő az egyetlen öröktől fogva létezőnek és elpusztíthatatlannak teremtett ember alkotta lény. Nem Isten, nem transzcendens. Titokzatos, sötét, távoli és közeli, tiszta és homályos. Képes változtatni saját magát.
Ő a hibás azért, ha valami nincs többé. Ő az, aki felülteti maga mellé és elhozza a várva várt dolgot. Ő az ünnepelt, aki mindig megérkezik.
Ő az egyetlen, aki mindig időben ott van.
Ő maga az Idő.

Az éltető

Érzed-e már, mit
Nem látott a szem,
Nem hallott a fül, és
Nem értett az ész?

Kételkedsz-e még
A csodában, mit
A Nap suttog, s
A szél énekel?

Megismered-e
A társat, a szép,
A boldog új napot,
És mosolyogsz-e most?

Engedd mesélni,
Fogadd be, szeresd,
Kérd, ha te is megtennéd,
Védd, ha féltenéd.

Öleld át, érezd,
Hallgasd a ritmust,
S Úgy végy levegőt, hogy

Ő adjon erőt.

Az erdő éneke

18. szülinapi vers.

Enyhe szélben suhognak a fák,

Fönn színes csíkot húz egy szivárvány.

Erdő s mező most arról énekel,

Hogy hogyan éld az életed.

Légy bár szabad, mint a madár,

De maradj mindig igaz barát,

Ki nem repül túl messzire,

S figyelmeztet a veszélyre.

Ha valami megijeszt,

Vagy egy csapda nem ereszt,

Ne félj kirátni szárnyad,

Mert így elkerül a bánat.

Minden jót ünnepelj mosollyal,

Vagy dúdolj egy vidám dalt;

Csak nézz fel a tündöklő égre,

Hogy boldog legyen a mese vége.

Soha ne nézz vissza?

Megtorpant. Nem tudta, merre menjen tovább. Két út volt előtte. A bal oldali az erdő sűrűjébe vezetett. A sötétben elveszett az út, de zárt helyen kanyargott. A fák óvó karjai nyugodtan pihentek a csendben. A jobb oldali út az erdő szélén ment végig. Nyílt terepre vezetett, de arra világos volt.
Döntenie kellett. Eszébe jutott az is, hogy visszafordul, és visszamegy oda, ahonnan jött: haza, mely számára nem létezett többé. Már nem mert hátrafordulni. Becsukta a szemét, és elképzelte, ahogy lebegve hátrafelé száguld. Az erdő elsötétül, a két út összeolvad, bezárul előtte a jelen és újra képlékeny jövővé lesz.
Felnézett az égre. A Nap már lefelé ment, de még magasan úszott a kék tengerben - épp a jobbra tartó út felett. Elindult hát a Nap felé. Az út nem tartott sokáig: egy szakadék pereméhez vezetett. Ott ismét megállt. A szakadék másik oldala túl messze volt ahhoz, hogy átugorjon. A Nap erősen tűzött, de a szakadék alját nem világította meg. A lány lenézett. Várt, majd tett egy lépést előre...