Várrom

Ősi vár romja remeg előtted,
Alázattal lábaid elé borul le.
Tiszteleg az ember előtt,
Ki valaha felépítette őt.
A másik persze lerombolta,
Nem érti mit jelent a pusztítása,
A történelem ránca,
A világnak kudarca.
Ahol emberek ölik egymást,
Elveszik a másik szabadságát.

Védekezik, támad, fél,
Nem meri megszorítani a kezét.
Megfosztja hitétől, elveszi életét,
Sáros földben hagyja rohadni testét.
Gyilkol, pedig nem ölésre teremtett,
Büntetlenül élvezetté válik a tett.
Saját lelkiismerete belülről égeti el,
Önmagát marja szét a savas méreg.

Aki egyszer megtette, megteszi újra,
Nem számít eggyel több hulla.
Halott emberek fekszenek mindenütt,
Vérfolyam kanyarog a tetemek között.
A bordák közül éles kard mered az ég felé,
A fejeket szikla zúzta szilánkos üveggé.
Tágra nyílt szemek merednek az égre,
Onnan várták a segítséget.

Imádkoztak a mindenható istenhez,
A nem létező semmihez.
Hozzáérsz, és elporlad a csillogás,
Kitaláció, káprázat, látomás.
Tőle vártak segítséget,
Láthatod, nem kapták meg.
A győztes fél áldoz egy másik istennek,
Mert az bezzeg segített.
De vajon ki ad erőt a sólyomnak,
Mikor lecsap a menekülő nyúlra?
A küzdő felek közt nincs egyenlőség
Az erősebb diktálja a törvényt.
Nem, nincs isten, nem parancsol.
Az ember csak alkotott egy arcot,
Hogy legyen kihez könyörögni,
Mikor nem hallgatja meg senki.

Mert elhidegülnek egymástól,
Már nem is szólnak a másikhoz,
Csak kegyetlenül elveszik, ami kell,
A lelket akarattal, a tárgyakat erővel.
S hátrahagynak egy üres testet,
Hagy legyen mit enni a férgeknek.
A világ megöli önmagát,
Ha megérzi a vér szagát.

Már régen is tudta ezt jól az áldozat,
Ezért emelte maga köré kőfalat,
Mi ott roskadozik előtted.

Fejet hajt a kőrengeteg.