Őszi levél

Ebben a világban
Én úgy szóródom szerte szét,
Mint az ősszel hulló falevél.

Pördül a szoknya,

Koppan a cipő,

Lassul a lépés, hogyha

Őszre fordul az idő.

Elhalkul a zene,

Véget ért a tánc,

A rádió még recseg,

De elköszönt a pár.

Éji rém

Nappal oly békés-bájos

Kacagástól hangos a város

De ha ráteríti leplét az éj

Minden lélek érzi hogy fél

Rémek ébrednek nesszel-zajjal

Az erdő most oly nyughatatlan

Sír a gyermek, hívja az anyját

De a farkas üvölt, most vadászni jár

A gyermek hiába reszket az ágyban

még a felnőttek sem elég bátrak

Félnek felemelni, megölelni

Csak a sírás, az igazán megijeszti

Árny oson a tűzfalon

Bekúszik az ablakon

Éles karmával a falon kapar

Itt van, és elveszi amit akar

Érzi a félelem szagát

Megnyalja vicsorgó fogát

Ráveti magát a védtelenre

Elbódítja a friss vér íze

Ösztönnel ölt, nem érzi súlyát

Ő képes megvédeni kölykei sorsát

Napok nélkül

Forró hiány

rázza a testet,

megfagy a lékek

olyan messze.

Ketyeg az óra,

nem telik az idő,

nem halad elébb

az ócska cipő.

Lebeg a hajó,

szélcsend fúj,

távoli harang

lustán szól.

Unott cseppek

hullanak a pohárba,

kiszáradt torok

a sírig kiáltana.

Elmondanám

Furcsa ez a helyzet. Nem akarod, hogy segítsenek. Azt hiszed, nem hagynak élni, pedig csak a fulladástól mentenének meg.

Jó, nem kell erőltetni. Van, aki mégis megpróbálja. Van, aki azt mondja, szemét módon viselkedsz. Én azt kérdezem, mit rontottunk el. Mikor láttalak utoljára őszintén mosolyogni... Májusban.

Egyedül vagy. Nincsenek barátaid. Nincsen kire számítanod. Mindenki itt van, mindenki a kezét nyújtja, azért, hogy segítsen, és nem azért, hogy bántson. Ne félj tőlük! Tőlünk. Ne félj másoktól.

Az emlékeidet a saját nyakad köré csavartad. Egy ugrás hiányzik, hogy kötélen lógj. Hogy ne csak lélekben ne tudj többé mozogni...

Nem segítek ha nem akarod...

Nincs rám szükséged többé. Ne dobj el, mint egy rongyot.

*Ui. ez nem a szokásos őszi depresszió.

A fájdalom karma

Halott virág nyílik a temető kertjében
Bagoly huhog a homály rejtekében
Jeges szél fúj zúzmarát a fákra
Fekete lepel borul e kies tájra

Süvítő félelem karmolja a testet
Remegő kézzel keres menedéket
Mérgezett vér csordul a sziklára
Felhorzsol a törött szívnek szilánkja

Bíbor folyó ered a szellem nyomába
Tőrét vágja az űzöt vad nyakába
A fájdalom elől nincs menekvés
Árnyékként szolgál az örök rettegés

Csukott szemmel

Láb dobog
Láng lobog
Fáj a létezés
Álommérgezés
Vad kiáltás
Égi rianás
Állandó félelem
Hiányzó lételem
Nincs elég erő
Kevés levegő
Törött gondolat
Bomló hajfonat
Holdfényű est
Megszűnő test

Szívdobbanás

Fekete volt a világ.
Nem volt fény,
Nem volt árny,
Egyedül volt a lány.

Dermedten állt.
Lélegzet.
Nem tudta él-e.
Lélegzett.

Magába húzta a tér.
Vákuum,
Nincs érzet,
Csak elképzelt élet.

Szél hangja szállt.
Érezte.
Kezébe fogta.
Érzet-e?

Piros volt az alkony.
Törött szín.
Kéklő víz,
Fagyott szilánktürkiz.

Világos lett.
Sötét.
Némaság zúg.
Sörét.

Esőfelhő kúszik.
Fél a Nap.
Erőtlen.
Árnyék hull a földre.

Remeg a hang.
Kiállt.
Villan a kép.
Kiált.

Szíve összeszorul.
Fény vakít,
Ég dörren,
Elmosott alak könnye.

Őserő

Port kavart a köd,
Ahogy vörös foszlánya lengedezett a szélben,
És magasba röppent a madár.
Megijedt a széltől.

Indiánfüst szállt, gomolygott fölfelé,
S az őszi falevelek örvényében
A Szellemet idéző suttogás elől
Vadlovak szaladtak.

Az erő életre kelt a színes rettegésben.
Zivatarpárna borult az égre,
Tűz lobbant a parázsból,
Villám csattant némán.

Halvány sugártőr döfte át a szürke felhőket.
Vérük nem hullott a Földre.
A derengés elült,
A dobogás megmaradt.

Melankólia

Halovány dallam, árva melódia,
Kedves érzés, édes melankólia.
Csendben jő a bíborszínű alkonyat,
Pálmafa ága suttogva bólogat.

Morajló tenger feszül a partnak,
A messzi szél hullámot cirógat.
A kései Nap utolsó mosolya
Végtelen tükörben csillan vissza.

A sötét csendben is oly kedves az ég,
Hűvös ritmusában hogy játszik az éj.
Puha felhő-ágy altatja a Holdat,
Csillag-álomból ébred fel a holnap.

Homályos valóságban elillan
Minden szín, illat, érzés és dallam,
A képzeletbeli melódia,

Egy percnyi néma melankólia.

Még él a múlt

Egy domb tetején vár.
Ott áll, s nem mozdul.
Egyedül maradt.

Őrzi a múltat.
Arra született,
Hogy megtámadják.

Minden nyíl megkarcolta.
A megrepedt falak
Egy golyóval lehulltanak.

Kővé dermedt fájdalom.
Sziklaként áll ellen a szélnek.
Vihar élesíti karmait.

Gyenge fuvallat jő.
Legurul egy kavics,
Homokpatak ered a nyomába.

Vándor

Vándor.
A szél szárnyán repülsz,
A vágyak felett őrködsz.
Te ismered a végtelent,
Mutasd meg hát, mit jelent.

Nyughatatlan vagy.
Örök álmodozó,
Fáradhatatlan kalandor,
Lázas tiltakozó.

Te vagy az egyetlen,
Ki tiszta lélekkel lát.
Neked nem hazudik a szem,
Mutasd meg hát, mit jelent.

Hozz magaddal színt,
Bágyasztó illatot,
Kérd meg a süvítő szelet,
Suttogjon dallamot.

Neked enged a táj.
Kérdésedre válaszol,
S megszelídül a természet.
Mutasd meg hát, mit jelent.

Milyen az élet,
Ha más nem létezik?
Mikor csak a tavasz és tél
Hangulata változik.

Te, ki
A szél szárnyán repülsz,
S a vágyak felett őrködsz;
Ki ismered a végtelent,
Mutasd meg hát, mit jelent.

Csak egy létezik

A te testedben voltál,
De az ő hangján szóltál hozzám,
S az ő kezét éreztem magamon.

Tudtam, hogy te vagy mellettem,
És furcsa volt a változás,
Egy halovány látomás.

Két ember vált eggyé,
Ahogy egymásra vetült két kép,
S csak én tudtam a különbséget.

Bár a bőröm az ő kezét érezte,
Mégis téged láttalak, s tudtam,
Te biztosan velem vagy.

A vízióban nem zavart,
Hogy összemosódott két alak,
Hogy megszűntek a határok.

Ott te voltál a látvány, ő az érzék,
De a gondolat most fel sem merül,
Hogy nem vagy egyedül…

Várrom

Ősi vár romja remeg előtted,
Alázattal lábaid elé borul le.
Tiszteleg az ember előtt,
Ki valaha felépítette őt.
A másik persze lerombolta,
Nem érti mit jelent a pusztítása,
A történelem ránca,
A világnak kudarca.
Ahol emberek ölik egymást,
Elveszik a másik szabadságát.

Védekezik, támad, fél,
Nem meri megszorítani a kezét.
Megfosztja hitétől, elveszi életét,
Sáros földben hagyja rohadni testét.
Gyilkol, pedig nem ölésre teremtett,
Büntetlenül élvezetté válik a tett.
Saját lelkiismerete belülről égeti el,
Önmagát marja szét a savas méreg.

Aki egyszer megtette, megteszi újra,
Nem számít eggyel több hulla.
Halott emberek fekszenek mindenütt,
Vérfolyam kanyarog a tetemek között.
A bordák közül éles kard mered az ég felé,
A fejeket szikla zúzta szilánkos üveggé.
Tágra nyílt szemek merednek az égre,
Onnan várták a segítséget.

Imádkoztak a mindenható istenhez,
A nem létező semmihez.
Hozzáérsz, és elporlad a csillogás,
Kitaláció, káprázat, látomás.
Tőle vártak segítséget,
Láthatod, nem kapták meg.
A győztes fél áldoz egy másik istennek,
Mert az bezzeg segített.
De vajon ki ad erőt a sólyomnak,
Mikor lecsap a menekülő nyúlra?
A küzdő felek közt nincs egyenlőség
Az erősebb diktálja a törvényt.
Nem, nincs isten, nem parancsol.
Az ember csak alkotott egy arcot,
Hogy legyen kihez könyörögni,
Mikor nem hallgatja meg senki.

Mert elhidegülnek egymástól,
Már nem is szólnak a másikhoz,
Csak kegyetlenül elveszik, ami kell,
A lelket akarattal, a tárgyakat erővel.
S hátrahagynak egy üres testet,
Hagy legyen mit enni a férgeknek.
A világ megöli önmagát,
Ha megérzi a vér szagát.

Már régen is tudta ezt jól az áldozat,
Ezért emelte maga köré kőfalat,
Mi ott roskadozik előtted.

Fejet hajt a kőrengeteg.

Az idő filozófiája

Eljött a lovag. Az Idő. Szürke páncél, fekete ló. Száguldva vágtat a térben. Néha elmerengve úgy tűnik, lassít, de nem áll meg. Fáradhatatlan.
Ő az állandóan változó konstans.
Ő az egyetlen öröktől fogva létezőnek és elpusztíthatatlannak teremtett ember alkotta lény. Nem Isten, nem transzcendens. Titokzatos, sötét, távoli és közeli, tiszta és homályos. Képes változtatni saját magát.
Ő a hibás azért, ha valami nincs többé. Ő az, aki felülteti maga mellé és elhozza a várva várt dolgot. Ő az ünnepelt, aki mindig megérkezik.
Ő az egyetlen, aki mindig időben ott van.
Ő maga az Idő.

Az éltető

Érzed-e már, mit
Nem látott a szem,
Nem hallott a fül, és
Nem értett az ész?

Kételkedsz-e még
A csodában, mit
A Nap suttog, s
A szél énekel?

Megismered-e
A társat, a szép,
A boldog új napot,
És mosolyogsz-e most?

Engedd mesélni,
Fogadd be, szeresd,
Kérd, ha te is megtennéd,
Védd, ha féltenéd.

Öleld át, érezd,
Hallgasd a ritmust,
S Úgy végy levegőt, hogy

Ő adjon erőt.

Az erdő éneke

18. szülinapi vers.

Enyhe szélben suhognak a fák,

Fönn színes csíkot húz egy szivárvány.

Erdő s mező most arról énekel,

Hogy hogyan éld az életed.

Légy bár szabad, mint a madár,

De maradj mindig igaz barát,

Ki nem repül túl messzire,

S figyelmeztet a veszélyre.

Ha valami megijeszt,

Vagy egy csapda nem ereszt,

Ne félj kirátni szárnyad,

Mert így elkerül a bánat.

Minden jót ünnepelj mosollyal,

Vagy dúdolj egy vidám dalt;

Csak nézz fel a tündöklő égre,

Hogy boldog legyen a mese vége.

Soha ne nézz vissza?

Megtorpant. Nem tudta, merre menjen tovább. Két út volt előtte. A bal oldali az erdő sűrűjébe vezetett. A sötétben elveszett az út, de zárt helyen kanyargott. A fák óvó karjai nyugodtan pihentek a csendben. A jobb oldali út az erdő szélén ment végig. Nyílt terepre vezetett, de arra világos volt.
Döntenie kellett. Eszébe jutott az is, hogy visszafordul, és visszamegy oda, ahonnan jött: haza, mely számára nem létezett többé. Már nem mert hátrafordulni. Becsukta a szemét, és elképzelte, ahogy lebegve hátrafelé száguld. Az erdő elsötétül, a két út összeolvad, bezárul előtte a jelen és újra képlékeny jövővé lesz.
Felnézett az égre. A Nap már lefelé ment, de még magasan úszott a kék tengerben - épp a jobbra tartó út felett. Elindult hát a Nap felé. Az út nem tartott sokáig: egy szakadék pereméhez vezetett. Ott ismét megállt. A szakadék másik oldala túl messze volt ahhoz, hogy átugorjon. A Nap erősen tűzött, de a szakadék alját nem világította meg. A lány lenézett. Várt, majd tett egy lépést előre...

Érintés

Hozzámér a kéz
És végigsimít.
A bőr érez,
A szív vére
Lüktet, dobban
A hártya
Feszül, rezeg
A test beleremeg.
A szem látja
A fény szárnya
Ahogy felemel
És megölel.
Belőle nem elég.
A tűzben elég.

Hullám

Hullám
Elnyel. Fullaszt, megöl, zúg.
Felemel. Lélegzet, mosoly.
Zúg, partnak ütődik.
Csattanás.
Fáj.
Visszaránt. Elnyel.
Feldob. Széttép, szétszakít.
Szívdobbanás. Volt.
Szikla. Zátony.
Vége.
Volt. Erősebb.
Gyengeség, tehetetlenség.
Más moraj. Felszín.
Lebegés.
Elsodor.
Part.
Vége.
Hullám.

Vége.

Kezed a kezeimen

Betegen feküdtem az ágyban. A homlokom izzadt, a testem remegett, a szemem könnyezett, az arcom égett. Zihálva vettem a levegőt, és állandó zúgás vett körül. Nem tudtam, hogy amit látok, valóság-e vagy képzelődés, beteg hallucináció, de kinyílt az ajtó és te beléptél a szobába.
Bár homályosan láttalak, téged így, vakon is biztosan megismertelek. Odaléptél hozzám, leültél mellém. Én köszönni akartam, de nem volt több egy alig hallható nyöszörgésnél. Mondtál valamit, amit a zúgástól csak egy értelmezhetetlen egybefüggő morajlásnak hallottam. Amikor leültél, éreztem, ahogy kezeiddel megfogtad a kezem. Ez volt az egyetlen érzékem, amiben még bízhattam. Megpróbáltam minden erőmet összeszedni, hogy jelezzem, figyelek rád, és el akarok mondani neked mindent, de az ujjaimat sem voltam képes megmozdítani. Te voltál az élő, aki a beteget éltetni akarja, szenved mellette, s én mégis minden erőmet inkább neked akartam adni. Még a szememet sem tudtam nyitva tartani, bár a könnyfüggönyben amúgy sem láttam semmit, csak néhány átlátszó és színes folt keveredését a festőpalettán. Próbáltam arra figyelni, amit mondasz, a zúgásban elkülöníteni a moraj szavait, de nem sikerült. Csak a gondolataimat hallottam, igaz, azt sem tisztán: keveredett hozzá néhány furcsa, torzszülött kép, amiben megpróbáltalak elképzelni. Kezed éreztem a kezemen, s ez volt az egyetlen, amiből tudtam, hogy még élek.
Hamar kitisztult minden. Szép tavaszi nap volt. Bementem a kávézóba, ahol megbeszéltük a délelőtti találkozót. Te már ott voltál, vidáman üdvözöltük egymást. Nevetve meséltük az elmúlt hetek történetét. Kíváncsi voltam mindenre, ami veled történt, és szívesen megosztottam veled minden új élményemet. Csak beszélgettünk, meséltünk, és már csak azt vettük észre, hogy a nap magasan van az égen, és nyári hőség köszöntött ránk. A forróságban, napernyő alatt a homokos tengerparton feküdve jól esett a hideg koktél. Mi pedig még mindig csak beszélgettünk, és nevettünk. Délután jött néhány szürke felhő, és még mielőtt eleredt volna az eső, összekaptuk magunkat és elmentünk a parkba sétálni. Az úton színes falevelek csillogtak a bágyadt őszi napsütésben. Felhők jöttek, a mi jókedvünk pedig a nap utolsó fényeivel együtt távozott. Szóba kerültek olyan dolgok, amikről sosem beszéltünk szívesen, és azóta sem emlegettük. Eleredt az eső. A levegő lehűlt és mi is elhidegülten, némán ballagtunk egymás mellett. Ahogy az eső egyre erősebben esett, s a szél is fújt, egyre gyorsabban mentünk. Bár egy irányba futottunk, mégis mintha egymás elől menekültünk volna. Távolabb, a park másik végben zúzmara ült a fák ágain. A fehér ködbe érve elvesztettelek, nem találtalak többé. A jeget fújó szélben kerestelek, bolyongtam az ismeretlenben. A park melletti főút zaja felé indultam. Kijutottam a parkból. Az útra lépve erős fény vakított el és a hangos kürtszó nekem ütközött. Olyan szép volt a reggel...
Még mindig zihálva vettem a levegőt, vak voltam a világban, de éltem. Még életben voltam. És akkor éreztem, hogy már nem vagy itt. Akkor először tudtam is. Tudtam azt is, hogy nem tehetek semmit. Soha nem látlak már, de míg kezed érzem a kezemen, mindig velem leszel.

Vakszerencse

Nem tudom én,
Az a naiv
Tudatlan létező,
Tudásra éhező,
Mi a világ mozgatója,
Ki lehet a sors írója.

Nincs isten,
Aki érez,
Nincs hatalom,
Ami harcol
Helyettem is a csatában,
Mit én vívok a halállal.

De van egy őr,
Fény, tűz, erő,
Ami másoktól megvéd,
Pedig nem csak az enyém,
Mert mindenkire vigyáz
A kegyetlen valóság.

Véletlen
Életben
Nem hagyhat senkit,
Inkább elpusztít,
De előtte még kihasználja,
Amit az élet ad számára.

S ha kérdezik,
Igen, létezik,
Van az a vakszerencse,
Ami nem szerepcsere,
De végigkísér egy életen át,
Hogy önmagam legyek és senki más.

Mesekönyv

18. szülinapi vers

A sors tolla írja a könyvet,
Melynek Te vagy a mesehőse:
Aki nem fél az élettől,
S képes szeretni szívéből.

Lezárul az első fejezet,
Ami a jövődig vezetett,
S díszes iniciáléval
Útnak indít a világban.

Barátokat is rajzol melléd,
Hogy egyedül soha ne légy,
És a természet csodáját
Kéri meg, hogy vigyázzon Rád.

Sebes patak adjon erőt,
Ringasson el illatos eső,
Hegyek őrizzék álmodat,

Szél emelje fel szárnyadat!

Csak bámulni a Napot

Hideg a hajnal.
Madarak dala
Csipog a fákon,
Ébred az álom.

Csukott szemmel is érzem.
Megszűnik minden kétely.
És én mást nem akarok,
Csak bámulni a Napot.

Rózsaszín káprázat
Fodrozza a tájat.
Izzó gömb bujkál,
Elnyeli a hullám.

Újra előbukkan,
Vörös lángra lobban,
Ködös város éled,
Milyen szép az élet!

Szürke felhő köré
Arany glóriát fon,
Halvány sugár fénye
Mosolyog az arcon.

Csukott szemmel is érzem.
Megszűnik minden kétely.
És én mást nem akarok,
Csak bámulni a Napot.

Minden percnyi lélegzet
Boldogság az élethez,
Míg párolgó ragyogás
Ér a holnap hajnalán.

S ha ború vagy eső jön,
Villámlik és mennydörög,
Én akkor is szeretem,
Mert te jutsz az eszembe.

Csukott szemmel is érzem.
Megszűnik minden kétely.
És én mást nem akarok,
Csak bámulni a Napot.

Csak bámulni a Napot.

Ködbe veszve

Hosszú szurdok völgyéből
Furcsa ködben felsejlő
Ismeretlen érzés világít.

Állni, s nézni a végtelent,
Mi mindenkinek mást jelent
Vagy most ugyanazt.

Halványan gőzölög,
A távolban mennydörög
És megremeg az ég.

Megreped a kőszikla
Belezuhan a szakadékba,
S magával sodor.

Összezúzza a fákat,
És a ropogó ágak
Sortüze hangzik.

Bárhol jár is, érdemes
Érezni, mily érdekes
Ez a szokatlan körülmény.

Sötét égnek csillaga
A ködben tükröződik vissza.
Káprázat az egész.

Nappali köd tüze ég,
Eső hűti a föld hevét,
Menekülni nem lehet.

Távoli világ kitép magából,
Jó nekem akárhol,
Csak veled legyek.

Érzés, hang,
Látvány, illat,
Élet.

Tehetetlen lélek

Nem alszol, míg nincsen miért

Mert minden gondolat szenvedés,
Halálvágy és félelem,
Értelmetlen érzelem.

Nem élhetsz, míg nincsen kiért

Hisz levegő nélkül mit sem ér
Egy fojtogató élet,
Egy tehetetlen lélek.

Ha csalódás ráz fel az álmodból,
Egy ismerős hang a távolból
Önzetlen segítő kezet nyújt,
S feléd fordítja arcát a Hold.

Őszinte mosollyal vidít fel,
Vagy könnyes arccal kér, ha az kell,
De tudd, hogy mindig melletted áll,
És te mindig számíthatsz rá,

Hisz levegő nélkül mit sem ér
Egy fojtogató élet,
Egy tehetetlen lélek.

Egyetlen könnycsepp most a világ,
Mi sűrű súlyként gördül alá,
Mert benne van minden fájdalom,
Amint ott ül fáradt arcodon.

És látni, ahogy bár erőtlen,
Felébred az emlék szemedben.
A tekinteted komorrá lesz,
És elveszel a végtelenben,

Mert minden gondolat szenvedés,
Halálvágy és félelem,
Értelmetlen érzelem.

Ahogy a vágy nagyot nyújtózik,
Jó reggelt köszönve távozik,
S hagy neked néhány rövid órát,
Hogy még egy kicsit ne gondolj rá.

Úgyis mindjárt itt az éjszaka.
Amit kisajátít magának,
Elrabolja az édes álmot,
Elveszi tőled a világot,

Hisz levegő nélkül mit sem ér
Egy fojtogató élet,
Egy tehetetlen lélek.

Felhők között

Minden vágyam szállni a felhőkkel
Tiszta égben, vagy sötét éjjel
S nézni a lenti fényeket,
Hallgatni a búgó éneket.

Nézni a szorgos hangyákat,
A sok összeérő várat
A világ két oldalán,
Nap és Hold sugarán.

Hol a zöld lap ráncai emelkednek,
Némely alig tűnik hegynek,
De a tűfoknyi csipkék ezreit
Patakok hálója magához öleli.

Csillog a fény minden vízen,
Legyen tenger, vagy jég a hegyen,
S csak akkor borulhat rá homály,
Ha sötét felhőt fúj egy vulkán.

A ködfolt szórhat villámokat,
A madár nyugodtan száll tova,
És élvezi a végtelen szabadságát,

Mi a távoli horizont mögött vár rá.

With or without you

I love you – it still keeps me breathing
The fact that you’ve left me,
Even if we were never together.
I won’t see you any more,
So was I lonely all along.

Now i have all the joy of flying,
Dreaming with the air’s wing,
My heart lets you go, won’t greave forever
Don’t miss you more than i should,
Although inside I really would.

And when I fly high up in the air,
You mean to me the depth,
That wants to hinder my calmness and peace,
Attracts me when I look down
And makes me fall to the hard ground.

I tumble down like wounded griffin,
A sharp arrow within.
But i’m strong enough to stand up again.
Be the only one who knows

With you can I also live on.

Kalóz

Tomboljon a vihar, míg az utolsó ág le nem tört!
Zúgjon a szél, míg az utolsó fa ki nem dőlt!
Tenger hulláma nyelje el a legnagyobb hajót,
Szikla zúzza porrá a kegyetlen kalózt!

Vére vörösre festi fehér kezem,
Vére friss szagát már magamon érzem,
Vére sós íze nyelvemen árad szét,
Vére nekem adta a kalóz lelkét.

Egész testem beleremeg, ahogy átjárja
A gonosz gyilkos egyetlen vágya,
Hogy bosszút kell állnom halálán,
És felégetnem a világot, a máglyát.

Ki kell irtani minden ártó gondolatot,
Mely addig fájdalmat okozott, s
El kell pusztítani mindenkit,
Aki nem mert a szemembe nézni.

Szenvedjen az élő, ha ez nyújt vigaszt,
Mert a halott magához fogad egy inast,
Aki tűzön-vízen át kitart és szolgálja,
Míg beteljesül befejezetlen munkája.

Csak akkor nyugszik meg a lélek,
Ha megöli az összes éltető szívet,
Ami felesleges testben dobogott,
És táplált annyi végtelen undort.

A kalóz lelke minden csepp vérrel
Engem is egyre erősebbé tesz,
S így leszek képes tovább küzdeni,
Míg szabaddá lesz az én lelkem is.

Könnytükörben

Valahol messze, messze
Valahol a végtelenben
Egy könnycsepp érted hull alá,
Zuhanva téren és időn át.

Remegő víztükörben
Halovány múlt dereng;
Látom mosolygó szemeid,
Amint arcod felrémlik.

Szükségem van rá, hogy értsem,
Mit éreztem oly merészen
Mikor némán elhagytál,
Hogy mennyire hiányoztál.

S a tükör melyben téged látlak,
Tenger, mely könnyből árad,
A hideg folyó, mi lelkemig vezet,
S mi súgja, mennyire szeret.

Szeret téged, akkor is, ha fáj,
Ha mélyen megbántottál;
Mert a könnycsepp érted hullott.
Hidd el, melletted állok.

Nem tudom, mit jelent a harag,
De kérlek, bontsd le a falat,
Mit magad ellen építettél,
Mert félsz, hogy szerettél.

S közben észre sem veszed,
Milyen mély lesz a seb,
Melyet az én szívembe marsz
Míg véget nem ér a harc.

Buborék

18. szülinapra írt vers.

Egy kisgyermek buborékot fújt,

s vele együtt te is megszülettél:

egy áttetszően tükröző,

kedves, szivárványszín buborék.

Az apró test megremeg,

ahogy a világ őt befogadja,

s mikor magasra emelve

a hűs levegő felkarolja.

Gyöngéd szellő lágy érintése

indított Téged e hosszú útnak,

hogy megismerhess a Földön

minden mesét és minden újat.

Bemutat az embereknek,

kik önmagukat látják benned,

s mosolyogva élhetik át

a gömb tündöklő varázslatát:

Tavaszi eső frissességét,

nyári napraforó boldogságát,

őszi ködnek borongását,

téli jég fagyos ragyogását.

Őrizd meg a világban rejlő

százezer rejtett, eltitkolt csodát,

amíg igaz barátaid

bíznak Benned és vigyáznak Rád!

Jéghideg gyűlölet

S én ott álltam. Beláttam a havas tájat. A levegő nagyon hideg volt, de a szél nem fújt. Innen, az erdő legszéléről lehetett látni a jobbra és balra sorakozó fákat, de az előttem lévő lanka teljesen üres volt. Csend borult a hófehér tájra.
Távolabb dombok emelkedtek, mögöttük a messzeségben halványan látszódtak a hóval borított meredek, csipkézett hegycsúcsok.
A fák sötétbarna törzsein és ágain kívül minden hófehér volt. Itt-ott megcsillant ugyan a kék égről érkező fény, de a mély, nyugalommal teli táj mégsem volt boldog: nem ragyogott körbe örömteli csillogás, a fény nem játszott vidáman. Ez az ismeretlen, havas vidék most nem volt lenyűgöző és elkápráztató, sokkal inkább üres és távolságtartóan hideg; mégsem fagyasztó.
Egyetlen kíváncsi lépést tettem előre. A vastag hóréteg megsüllyedt, és megroppant a nyomás alatt. A következő lépésnél egy hópehely hullott alá: egy gyönyörű, nagy hópehely. Ezután megjelent még néhány, s hamarosan szakadni kezdett, mintha valaki porcukrot szórna a szitából.
Csakhogy annyira nyugodt volt minden, és annyira hallgatag, hogy a csönd már-már nyomasztóvá vált. Ahogy mentem, hirtelen halk suttogást hallottam. Jéghideg szél simogatta meg az arcom. A vastag hóban megjelentek gyorsabb lépteim nyomai, mikor éreztem, amint a jeges szél karmai felkarcolják bőröm. Mintha el akart volna űzni. Én futni kezdtem, s ő utánam rohant. Néha elém állt és belém mart, majd visszariadt és megbújt valahol. Amint lassítottam, újra csatára hívott. Íjaiból jeges nyilak záporoztak, könnyeket fújt a szemembe és vadul üvöltötte, hogy "Menj innen, takarodj!" S én csak futottam, levegő nélkül, azt sem láttam merre, szinte vakon futottam a remegő fehérségben. Ahogy a lejtőhöz értem, s elindultam lefelé, a nehéz hóban megakadt a lábam, majd oldalamra fektetve, forogva, gurítva hajtott, görgetett a vad, gyűlölő erő. Teljes erejéből marcangolt, míg öntudatlan voltam. Észre sem vettem, amint lassan elhalkul; majd még egyszer utánam kiáltott, és mint akit a föld nyelt el, magamra hagyott.
A domb legaljára érve felültem. Már nem esett a hó. A táj hideg volt, de a szél nem fújt, és a néma csöndet csak néha törte meg egy-egy halkan sóhajtó szellő.

Boldog volt

Némán álltam, vaksötétben
Fekete magány vett körül,
Hangos lárma fényessége
A Föld másik oldalán örült.

Boldog volt, hogy nem voltam ott,
Távol tőlem, hol nyugalom vár,
Csak szorongás, mit magammal hozok,
Pusztító, romboló könnyhullám.

Bizonytalan mozdulattal
Eindultam a fény felé.
Szemem elvakította és
Éles késsel hasított belém.

Feltépte a bőrömet,
Vérző nyakamba karmolt,
Mágnesként taszított el,
S az örök sötétségbe dobott.

Boldog volt, hogy nem voltam ott,
Távol tőlem, hol nyugalom vár,
Csak szorongás, mit magammal hozok,
Pusztító, romboló könnyhullám.

A földön fekve holtan
Elsüllyed a vértengerben,
S örök magányra kárhoztatva
A sötétség sírjában tűnik el.

Színház

A színház csarnokában
ünnepi fény világít,
sok vendéget várva
a termek felé irányít.

Üresség visszhangzik
a folyosókon,
a kövekről hiányzik
minden lábnyom.

Nyitott ajtó várja
a vendégeket,
hogy bemutassa
a hatalmas nézőteret.

Ám a fényes csillárok alatt
üres székek ülnek,
s egy néma gondolat
megtöri a csöndet.

„Oh, bár láthatnálak,
újra megnéznélek,
várjon öröm és bánat,
én átélném a képet.”

De a színpadot nehéz
vörös függöny takarja;
Minden vágy kevés,
hogy átlássak rajta.

A kristálygyertyákra
sötét lepel borul.
Elszakad a kapu lánca,
s a lakat lehull.

Nem kíséri zene
amint szétnyílik,
s a kezdőjelenetben
csak az üresség játszik.

Alaktalan vágyak
hallhatatlan mozdulatai,
szótlan gondolatok
láthatatlan hangjai.

„Kereslek a kövek alatt,
sűrű ágak mögött,
de sehol sem talállak,
csak a vágyak között.

S ismét itt találkoztunk,
egy nem létező bálban,
hol holnap is fogunk,
a csalódás színházában.”

Holdfény szonáta

Hosszú nyári estén

a teliholdat nézvén

eszembe jutottál.

A hold mögött derengő,

szürkén gomolygó felhők

a távolba hívtak.

Felém nyújtottad kezed,

én odaadtam neked,

s te magadhoz húztál.

Ahogy szemembe néztél,

halovány lett a holdfény,

s elengedted karom.

Most is a holdat nézem,

Te nem vagy itt, és félek.

Annyira hiányzol.

Őszi esőben

Szitáló, hideg esőben ülök,
novemberi köd vesz körül.
Ráz a hideg, végigfut a hátamon,
lábamat szorosan átkarolom.
Hajam a nedves arcomhoz tapad,
s e szürke érzés magához ragad.

Szomorú szemeim ábrándos tekintete
a homályos messzeségbe réved,
a sötét esőfüggöny mögött is keres,
míg meg nem talál Téged.

Ilyenkor a régi emlékek épp oly tiszták,
mint egy apró gyémántkristály.
S ahogy egy-egy mozdulat
mosolyt csal arcomra,
a vágy elviszi tőlem a messzi távolba,
és erős lesz a hiány fájdalma.

Őszi eső hűvösen könnyezik,
szürke cseppek folynak le arcomon,
egy pillananyi eszmélés,
hogy remegés fut végig karomon.
Egy pillanat alatt szertefut minden kép,
keresem őket, s újra visszahívnám,
néhány még kérdőn visszanéz,
maradjon-e, majd gyorsan odébb áll.

Üres novemberi ködben ülve
Szomorú eső fátyla vesz körbe.
Lassan felemelem nehéz fejem,
ködbe vész a tekintetem,

s már nem látok mást, csak a szürkeséget,
a fojtó, érzéketlen ürességet.

Tündértánc

Patak halk csobogása,
Szív ütemes dobogása
Messze
Messze
Hangzik,
Csengő dallama dobpergésre
Kivirágzik.

Virágok tarka színe,
Színek tarka virága
Fényes
Fényes
Tűzben
Lángja hűs melegével
Körülölel.

Tavasz édes illata,
Harmat finom zamata
Honnan,
Honnan
Hívogat?
Átjárja a testet és
Megsimogat.

Szellő szelíd érintése,
Eső tompa koppanása
Szalad,
Szalad
Testemen,
S andalító bölcsőjébe
Felemel.

Napfény langyos melege,
Szivárvány hétszáz színe
Zengve,
Zengve
Táncol,
Illatával elringat és

Elvarázsol.

Savin' me

I was running and running from the furious, dark shadow. I saw him everywhere, he was always close to me. I couldn’t escape from the prison of his gripping, killing arms. I tried to hide among the people, to find a shelter in the darkness, but this untouchable crature followed me everywhere. In this painful dread I rushed one’s fences, although I didn’t know where I was going. I turned aside the path and lost my way. I don’t even know, wether I have ever been aware of my direction, where my fate brings me.
Soon I reached a thick forest. The leaves were bright green, little flowers bloomed on the earth, but despite of all its tempting callings, I had too little courage to go in. Then I went in all the same, because the terror striking me was much stronger than I was. I wanted to run through, just to know, that it was over, but it didn’t happened as I’ve planned. This place was fully different. I slowed down, and just walked. I felt the beating of my heart, heared the voice of breathing. Soon I noticed some birds chirping, a squirrel jumping up on a tree, and a deer in the distance.
This perfect scilence made me calm, but when a little breeze touched my shoulders, it came to my mind, that my chaser could catch me now. I took a quick look back, but nobody and nothing was behind me. And than the shocking fear was over. Of course I was afraid of being cathed and being killed, however it didn’t interest me any more.
I was walking among the trees, I went up and down, stepped across the roots, slip under the branches. I heard the babbling vioice of a brook. I dip my hands in the water, that was as cold as the ice. I took a little in my palms, and lift it to my face. I closed my eyes, and felt the drops running down on my face, through my blood-red lips, giving me life. As I went down in the river, I was flowing with it. The picturesque county passed me by, and I was happy. I was glad to feel the warm sunshine in the grey fog, feel the light through the forest wreathed by the dusk. Sometimes a butterfly danced with me, chased me, sometimes an old weeping willow drank from me. I got out of the way of tough rocks, while I was polishing the little stonepieces. I fell down with a waterfall and splashed again to continue my long and endless way to the strange, unknown destiny.

Az álmok hercegnője

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon szomorú királyfi. Ugyan az ország lakói elégedettek voltak vele, az emberek tisztelték, soksok lány szeretett volna a felesége lenni, a testvérei szerették, voltak barátai, sokat tanult, ismerte a világot, de mégsem volt boldog. Mindig úgy érezte, valami hiányzik az életéből, és akárhogy kereste, nem találta meg.
Egyik este nem tudott elaludni. Felkelt az ágyából, és kinézett az ablakon. A közeli erdő vaksötétbe burkolódzott, de a kert tavacskáján halványan remegett a kövér hold fénye. Felnézett az égre, és megannyi fénylő pontot látott. Hirtelen egy erősödő fényt vett észre: egy üstökös suhant át a dombok fölött. A királyfinak eszébe jutott, hogy mikor egészen kisfiú volt még, édesanyja mesélt neki egy történetet, amiben egy árva kislány hullócsillagot látott, és teljesült a kívánsága. A királyfi nem hitt a mesékben, de most mégis kívánt. Azt kívánta, bárcsak megismerné, milyen boldognak lenni.
Aznap éjjel álmában találkozott egy hercegnővel. Olyan szépen mosolygott a királyfira, hogy azonnal elbűvölte. Megfogta a kezét, és az erdő felé szaladt. A sűrű erdő fenyvesében volt egy kis tisztás. Ott megálltak, a hercegnő a királyfi szemébe nézett, és táncolni kezdtek. A királyfi becsukta a szemét. Könnyedebbnek érezte magát, mintha repülnének, mintha a lábai nem is érnének a talajhoz. Amikor kinyitotta a szemét, már a csillagok csodás báljában táncolt a hercegnővel, kinek óriási szoknyája rózsaillatú levegőben szállt körülötte, s ezer fény csillogott rajta. Befogadta őket az ég a sötétség gyertyafényes palotájában.
A királyfi kora hajnalban ébredt fel. Ahogy kinézett az ablakon, látta az erdő mögött felkelő napot, és a halványrózsaszínben pompázó felhőket. Elmosolyodott. Felidézte magában az álmot, a hercegnőt, a bált és az érzést, melyet addig nem ismert: a könnyed, őszinte és tiszta boldogságot. A kertben sétálva ábrándozott, gondolkozott. A király könyvtárában megkereste a régi mesét, melyet anyjától hallott. Aztán elolvasott más meséket is, és már hitt bennük. Hitt bennük, mert tudta, hogy a kívánsága valóra válhat, ha bízik benne. Már képes volt elmerülni gondolataiban, ábrándozni szépről és boldogítóról, színekről és illatokról, érzésekről és vágyakról.
A hercegnő néha álmaiban meglátogatta őt. Soha, sehol másutt nem találkoztak, hiszen ő csak ott létezett: ő volt az álmok hercegnője...

Hercegnő

Egy osztálytársam 18. szülinapjára

Hercegnő a palotában,

Börtönfalak fogságában.

Kertben szobrok állják útját,

Ruháját ágak húzzák.

Folyosón bolyongó lelke

Elhívja a végtelenbe.

Ismeretlen szobába lép,

Megérinti szívét a fény.

Egy fénysugárban könyv nyílik,

Odalép és megérinti.

Eleven képen vérző szív,

Melyet átszúr egy hegyes nyíl.

Hercegnő arca felragyog,

Látja kisütni a napot.

Váron a szél végigsöpör,

Megynyitja az erődöt.

Nincs többé rablánc és őr,

A fogoly szabad és erős.

Álljon előtted hosszú út,

Hogy megismert mindent, mi új!

Kicsi pillangó

Egy osztálytársam 18. szülinapjára.

Kicsi pillangó szárnyát mozgatja válladon,
Széles mosoly csillog arcodon.
Legyen még ezer pillanatod ilyen vidám,
Boldogság szirma hulljon reád.

Kicsi pillangó legyen angyali hírnökünk,
Messzi úton melléd szegődjön.
S hogy soha el ne feledd örök barátságunk,
Leírom neked kívánságom.

Kicsi pillangó jelentse a szabadságod,
Repülj át vele a világon.
Mártózz meg a gondolatok tengerében,
Rejtőzz el a sötét erdőkben.

Kicsi pillangó vezessen a fényességhez,
Táncolj vele a fehérségben.
Végtelen mosoly adjon erőt az élethez!

Én soha el nem felejtelek.

A régen várt találkozás

Ma talákoztam vele. Mikor észrevettem, hogy jön, összerezzentem. Akkor belépett az ajtón. Köszöntem, ő megismert és rám mosolygott. Azt hiszem, örült nekem.
Nagyon, nagyon régóta vártam már ezt a pillanatot, el sem tudom mondani, mennyire; de az eltelt hosszú, mérgezett idő miatt ezt nem tudtam kimutatni. Ő pont olyan volt, amilyenre számítottam. Hiszen ismertem őt, a gesztusait, az arcáról olvastam a gondolatait. Kedvesnek látszott, őszinte örömmel, de nem tudom, elhiggyem-e. Talán csak nem merem elhinni. Néha az az érzésem, már csak én emlékszem. Most viszont tudom, hogy nem felejtett el. Az emlékek csak nekem fájnak, és már tudom, miért. Félek a felejtéstől, hogy ő elfelejt engem, és az én emlékeim is eltorzulnak. Félek az új csalódástól: attól, hogy megint olyan sok idő fog eltelni, és újrakezdődik ez az egész. Pedig minden vágyam az emlékezés, minden élményre és érzésre, amit tőle kaptam és hozzá kötődik. Sok-sok karral kapaszkodnék, és soha el nem engedném, soha el nem felejteném.
A találkozás most új erőt adott. Nem sokára újra látom. Talán megmondom neki, mennyire hiányzott. Talán azt mondja majd: "Mért nem jöttél?" - s én elmondom: a legutolsó találkozás miatt. De azóta annyi minden történt. Máskor is gondoltam már arra, hogy megkeresem, és nem érdekel, mi történik, segítséget kérek tőle. Akkor nem tettem meg, de talán nem is baj, így kellett történnie. Most viszont elmondanám, mennyit gondoltam rá, és azokra a "régi szép időkre". Vajon ő elmondaná, volt-e olyan, hogy eszébe jutottam, hogy egy kicsit hiányoztam neki?
Nem tudom, egy ilyen beszélgetés mennyire változtatná meg a helyzetet. Talán mindent lerombolnék vele, talán lerombolhatatlanná erősíteném a kötődés erődjét. Talán meg sem történik az egész. Talán a ma is csak egy álom volt.

A lélek tavasza

Ha ismertél valaha,
Most ismerj meg újra.
Megváltozott minden,
Mosoly jön a búra.

Szomorú tekintet és
Könnyes szemek helyett
Előbújik a nap;
Rád vidám arc nevet.

Beragyog a tündérfény,
Szivárványszín árad,
A földről az összes
Apró csepp felszárad.

Sok kis cseppből felhő,
Sok felhőből ború,
Hamarosan kitör
Az égi háború.

Tűzvillám és mennydörgés,
Záporeső zaja.
Felfrissül a levegő.
A lélek tavasza.

Emlékek tisztása

Kora hajnalban kiment a tisztásra. A levegő üde volt az éjszakai esőtől. A nap még nem látszódott, de a felhők mögött rózsaszín tengerben úsztak a hófehér felhők. Mély levegőt vett, érezte a tavaszi virágok és a fű friss illatát. A madarak is felébredtek már, egyre hangosabban csiripeltek. Rajtuk kívül teljesen egyedül volt. Eszébe jutott, amikor kisgyerekként megszökött otthonról, és ide menekült. Mikor megtalálták a szülei, nagyon megszidták, de ő már akkor tudta: ez a hely az ő szabadsága.
Elmerült gondolataiban. Eszébe jutottak történetek, érzések, hangulatok. Öröm és csalódottság, nevetés és sírás, erő és fájdalom. Egyre több apró képecske rémlett fel benne, melyek újra élesztették benne a múltat. A múltat, mely néhány perce még fájdalmas emlék volt. A legutóbbi csalódás csak kis karcolás volt, de a hosszú idő mély sebbé marta. Nem szerette az akkori emlékeit. Nem vágyott utánuk. Az arc, melyet akkor látott nem töltötte el boldogsággal, mint azelőtt. Gyűlölettel gondolt rá. Minden egyes mosolyra, minden őszinte gondoskodásnak hitt mozdulatra. De nemsokára valami megváltozott. Felidézte azt a hosszú beszélgetést, amikor úgy érezte, épp ő hazudott magának. Az emlékeket ő maga torzította el, egyetlen apró érzés hiánya miatt. Akkor megjelent egy-egy képkocka a boldogságból, s ahogy átgondolta azt a beszélgetést, egyre több és több apró mozaikdarabka táncolt előtte. Az érzés ott a színpadon, az öröm a barátokkal és vele, a dicsérő szavak, a közös élmények, a sok vidám pillanat, a megállás nélküli nevetés, a közös izgalom és bátorítás.
Ebben a pillanatban feltámadt a szél, és megsimogatta arcát. A nap felkelt, az ég ragyogó kék volt. Ő pedig boldog volt. Mosolygott és erőt érzett magában a folytatáshoz. A folytatáshoz, melyet évek óta várt. Ott folytatni, ahol egyszer abbamaradt, és soha el nem feledni mindazt, amit a tisztás varázsa adott neki.

Mindig Is Csak Akkor

- Holnap - mondta határozottan. Nem tudtam, mire gondol. Szerettem volna belelátni a gondolataiba, de még csak vissza sem nézett, úgy ment el. Ismertem minden egyes mozdulatát, és láttam rajta, hogy komolyan beszél.
Alig egy perce ment el, de máris hiányzik. Suli után találkoztunk, mindketten mosolyogtunk. Olyan jól esett látni. Minden nap úgy kelek fel, hogy látnom kell. Ma így is történt, és még beszélgethettünk is. Szeretem hallgatni, szeretem minden egyes szavát. Épp a tegnapi filmről beszélgettünk. Egy amcsi "rom. vígj." volt, tipikus egymásra találással a végén. Elkezdte mondani, h. mennyre nem valóságosak az ilyen történetek, aztán már nem mosolygott úgy, és egy pici szomorúságot láttam a szemében. Pontosan tudtam, kire gondol - még mindig nem felejtette el. Nem akarja mutatni, de fáj neki. Nem szeretem ha szomorú, fel akartam vidítani. Mosolyogva annyit mondtam: "Ki tudja? Lehet hogy épp egy ilyen történet játszódik le, pont az orrod előtt, csak nem veszed észre..." Megpróbáltam úgy mondani, hogy ne vegye túl komolyan, még a végén "félreérti". (Ó bár félre értette volna..) Aztán gyorsan áttértünk egy másik filmre. Továbbra sem volt túl boldog, de már mosolygott. Eszembe jutott, hogy sietnem kellene haza. Erre annyit mondott, hogy megy ő is. Felszállt a buszra és elment. Ott hagyott kétségek között, egy "holnappal".
Másnap nem találkoztunk. Állandóan őt kerestem, hátha valaki mögött meglátom, de nem volt ott. Péntek volt, és előre tudtam, hogy hétvégén sem fogom látni. Egész hétvégén rá gondoltam, minden zenéről, kajáról, filmről és reklámról ő jutott az eszembe. Szörnyű volt. Azt hittem, sose lesz vége. Nagyon vártam a hétfőt.
Vártam a hétfőt, és volt is miért. Megint találkoztunk. Megkérdeztem, mit akart mondani. Nagyon féltem, hogy vajon mit fog mondani. Lehet hogy mindent tud? Lehet hogy értette a célzást? Talán én is hiányoztam neki.
- Elhoztam a filmet, amiről egyszer beszéltünk. Emlékszel?
Azt hittem megőrülök. De akkor mért volt olyan furcsa?
Nem is volt furcsa. Csak elgondolkozott. Vagy egyszerűen csak ráunt arra a széles vigyorra.
Most már tudom, hogy nem ismerem eléggé. Még jobban meg kell ismernem, de csak akkor, ha ő is akarja. És mért ne akarná?...

Egy hang a világból

A vers egyik osztálytársam 18. szülinapjára készült. :)

Egy hang a világból

Érezd a lágy eső, s puha gyep illatát,

a harmat reggeli, üde zamatát.

Nézd! A világ színes, kavargó kavalkád,

a szivárvány milyen szépen mosolyog rád.

Kóstold meg az élet minden édes cseppjét,

ízleld meg a boldogság összes percét!

Hallgatsd a kis patak vidám csobogását,

a hajnali szellő halk suttogását.

Most ismerd meg a szépet, hogy tudd, mi a jó,

mert mindennél többet jelent egyetlen szó.

Egyetlen szó, mely az életet jelenti,

s mely épp így hangzik:

SZERETNI.

A boldogság gyertyája

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ősz öregapó. A feleségét épp egy éve vesztette el. Gyertyát gyújtott. A házban teljes sötétség volt, csak a gyertya lángja világított. A bácsi csak nézte, nézte a lángot, és szeretett feleségére gondolt. Egyszer csak érezte, hogy a láng melegebb, fénye erősebb. Felállt a székről és becsukta a szemét; érezte a gyertya melegét. Akkor a láng kialudt. A bácsi lefeküdt aludni. Érezte, hogy valami más lett, valmi megváltozott. Másnap lehullott az első hó. Az utcában a gyerekek kimentek szánkózni, a szülők a gyerekekkel hógolyóztak, mindenki vidám volt. A bácsi tudta, mi történt.
Egy év múlva megint gyertyát gyújtott, s másnap megint lehullott a hó.
10 év telt el. Egy borús, esős napon a bácsi meghalt. Az évfordulón senki nem gyújtott gyertyát, se a bácsiért, se a feleségéért. Ezután többé nem esett hó. Senki sem értette, és senki sem volt boldog.
Csakhogy, ez nem tartott örökké. Évtizedekkel később a helyet már senki sem ismerte, de a téli hidegben egy fiatal fiú épp arra járt, és meglátta az elhagyatott házakat. Az üres, romos, alvó házak között szomorúság töltötte el. Becsukta a szemét és elindult, amerre a szíve húzta. A bácsi háza előtt megállt. Nem nyitotta ki a szemét. Vonzó melegséget érzett, és bement a házba, ahol az asztalon egy viaszgyertya világított. Kint nagyon hideg volt, de odabenn jó meleg. Elhatározta, hogy egyszer még visszajön ide.
Így is történt. 10 év múlva a feleségével és 2 gyermekével érkezett vissza. A bácsi házába költöztek be. Aznap este gyertyát gyújtottak.
Másnap vendégek érkeztek. A család híre elterjedt; sok-sok ember látogatott oda, és voltak, akik ott is maradtak. A falu újjá épült, sőt, várossá feljődött. Az emberek pedig boldogok voltak, mert a család minden évben, ugyanazon a napon gyertyát gyújtott.

És ez még csak a kezdet

Nagyon örülök, hogy erre az oldalra tévedtél, remélem minden írásom tetszeni fog. Blogom címe Rainbow in the cloud: egy dal címe, mely annyira illik rám. A csillogó, színes, vidám szivárvány néha megbújik a szomorkás szürke felhők mögött. Ilyenkor esik az eső. A felhők viszont lassan eltűnnek, és újra felragyog a szivárvány...

Verseimről

Elég régóta írogatok verseket. Többségük szomorkás hangulatú; vannak köztük egészen szomorú, és kifejezetten vidámak is.

Meséim

17 éves vagyok, és minden (rám oly ritkán jellemző) komolyság mellett ott vannak az őszinte mosolyok, azok a vidám pillanatok, amikor kibújik belőlem a kisgyerek is. És mit szeretnek a gyerekek a legjobban? Nem.. nem a csokit. :) A meséket. De nem csak a hercegnőről és a szőke hercegről a fehér lovával, hanem a kedves, népmeseszerű történeteket és a regényes sztorikat is. Akár csak a rajzfilmeket, de rajzfilmet írni sajnos nem tudok. :)

Élménybeszámolók

Attól tartok egy-egy örömteli emléket is közzé fogok tenni. :) Előre bocs minden érintettől. :)

Tényleg remélem, hogy tetszeni fog. Nem valószínű, hogy minden napra jut egy történet, dehát nem vagyok én író.

...és ez még csak a kezdet...