Boldog volt

Némán álltam, vaksötétben
Fekete magány vett körül,
Hangos lárma fényessége
A Föld másik oldalán örült.

Boldog volt, hogy nem voltam ott,
Távol tőlem, hol nyugalom vár,
Csak szorongás, mit magammal hozok,
Pusztító, romboló könnyhullám.

Bizonytalan mozdulattal
Eindultam a fény felé.
Szemem elvakította és
Éles késsel hasított belém.

Feltépte a bőrömet,
Vérző nyakamba karmolt,
Mágnesként taszított el,
S az örök sötétségbe dobott.

Boldog volt, hogy nem voltam ott,
Távol tőlem, hol nyugalom vár,
Csak szorongás, mit magammal hozok,
Pusztító, romboló könnyhullám.

A földön fekve holtan
Elsüllyed a vértengerben,
S örök magányra kárhoztatva
A sötétség sírjában tűnik el.

Színház

A színház csarnokában
ünnepi fény világít,
sok vendéget várva
a termek felé irányít.

Üresség visszhangzik
a folyosókon,
a kövekről hiányzik
minden lábnyom.

Nyitott ajtó várja
a vendégeket,
hogy bemutassa
a hatalmas nézőteret.

Ám a fényes csillárok alatt
üres székek ülnek,
s egy néma gondolat
megtöri a csöndet.

„Oh, bár láthatnálak,
újra megnéznélek,
várjon öröm és bánat,
én átélném a képet.”

De a színpadot nehéz
vörös függöny takarja;
Minden vágy kevés,
hogy átlássak rajta.

A kristálygyertyákra
sötét lepel borul.
Elszakad a kapu lánca,
s a lakat lehull.

Nem kíséri zene
amint szétnyílik,
s a kezdőjelenetben
csak az üresség játszik.

Alaktalan vágyak
hallhatatlan mozdulatai,
szótlan gondolatok
láthatatlan hangjai.

„Kereslek a kövek alatt,
sűrű ágak mögött,
de sehol sem talállak,
csak a vágyak között.

S ismét itt találkoztunk,
egy nem létező bálban,
hol holnap is fogunk,
a csalódás színházában.”

Holdfény szonáta

Hosszú nyári estén

a teliholdat nézvén

eszembe jutottál.

A hold mögött derengő,

szürkén gomolygó felhők

a távolba hívtak.

Felém nyújtottad kezed,

én odaadtam neked,

s te magadhoz húztál.

Ahogy szemembe néztél,

halovány lett a holdfény,

s elengedted karom.

Most is a holdat nézem,

Te nem vagy itt, és félek.

Annyira hiányzol.

Őszi esőben

Szitáló, hideg esőben ülök,
novemberi köd vesz körül.
Ráz a hideg, végigfut a hátamon,
lábamat szorosan átkarolom.
Hajam a nedves arcomhoz tapad,
s e szürke érzés magához ragad.

Szomorú szemeim ábrándos tekintete
a homályos messzeségbe réved,
a sötét esőfüggöny mögött is keres,
míg meg nem talál Téged.

Ilyenkor a régi emlékek épp oly tiszták,
mint egy apró gyémántkristály.
S ahogy egy-egy mozdulat
mosolyt csal arcomra,
a vágy elviszi tőlem a messzi távolba,
és erős lesz a hiány fájdalma.

Őszi eső hűvösen könnyezik,
szürke cseppek folynak le arcomon,
egy pillananyi eszmélés,
hogy remegés fut végig karomon.
Egy pillanat alatt szertefut minden kép,
keresem őket, s újra visszahívnám,
néhány még kérdőn visszanéz,
maradjon-e, majd gyorsan odébb áll.

Üres novemberi ködben ülve
Szomorú eső fátyla vesz körbe.
Lassan felemelem nehéz fejem,
ködbe vész a tekintetem,

s már nem látok mást, csak a szürkeséget,
a fojtó, érzéketlen ürességet.

Tündértánc

Patak halk csobogása,
Szív ütemes dobogása
Messze
Messze
Hangzik,
Csengő dallama dobpergésre
Kivirágzik.

Virágok tarka színe,
Színek tarka virága
Fényes
Fényes
Tűzben
Lángja hűs melegével
Körülölel.

Tavasz édes illata,
Harmat finom zamata
Honnan,
Honnan
Hívogat?
Átjárja a testet és
Megsimogat.

Szellő szelíd érintése,
Eső tompa koppanása
Szalad,
Szalad
Testemen,
S andalító bölcsőjébe
Felemel.

Napfény langyos melege,
Szivárvány hétszáz színe
Zengve,
Zengve
Táncol,
Illatával elringat és

Elvarázsol.

Savin' me

I was running and running from the furious, dark shadow. I saw him everywhere, he was always close to me. I couldn’t escape from the prison of his gripping, killing arms. I tried to hide among the people, to find a shelter in the darkness, but this untouchable crature followed me everywhere. In this painful dread I rushed one’s fences, although I didn’t know where I was going. I turned aside the path and lost my way. I don’t even know, wether I have ever been aware of my direction, where my fate brings me.
Soon I reached a thick forest. The leaves were bright green, little flowers bloomed on the earth, but despite of all its tempting callings, I had too little courage to go in. Then I went in all the same, because the terror striking me was much stronger than I was. I wanted to run through, just to know, that it was over, but it didn’t happened as I’ve planned. This place was fully different. I slowed down, and just walked. I felt the beating of my heart, heared the voice of breathing. Soon I noticed some birds chirping, a squirrel jumping up on a tree, and a deer in the distance.
This perfect scilence made me calm, but when a little breeze touched my shoulders, it came to my mind, that my chaser could catch me now. I took a quick look back, but nobody and nothing was behind me. And than the shocking fear was over. Of course I was afraid of being cathed and being killed, however it didn’t interest me any more.
I was walking among the trees, I went up and down, stepped across the roots, slip under the branches. I heard the babbling vioice of a brook. I dip my hands in the water, that was as cold as the ice. I took a little in my palms, and lift it to my face. I closed my eyes, and felt the drops running down on my face, through my blood-red lips, giving me life. As I went down in the river, I was flowing with it. The picturesque county passed me by, and I was happy. I was glad to feel the warm sunshine in the grey fog, feel the light through the forest wreathed by the dusk. Sometimes a butterfly danced with me, chased me, sometimes an old weeping willow drank from me. I got out of the way of tough rocks, while I was polishing the little stonepieces. I fell down with a waterfall and splashed again to continue my long and endless way to the strange, unknown destiny.

Az álmok hercegnője

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon szomorú királyfi. Ugyan az ország lakói elégedettek voltak vele, az emberek tisztelték, soksok lány szeretett volna a felesége lenni, a testvérei szerették, voltak barátai, sokat tanult, ismerte a világot, de mégsem volt boldog. Mindig úgy érezte, valami hiányzik az életéből, és akárhogy kereste, nem találta meg.
Egyik este nem tudott elaludni. Felkelt az ágyából, és kinézett az ablakon. A közeli erdő vaksötétbe burkolódzott, de a kert tavacskáján halványan remegett a kövér hold fénye. Felnézett az égre, és megannyi fénylő pontot látott. Hirtelen egy erősödő fényt vett észre: egy üstökös suhant át a dombok fölött. A királyfinak eszébe jutott, hogy mikor egészen kisfiú volt még, édesanyja mesélt neki egy történetet, amiben egy árva kislány hullócsillagot látott, és teljesült a kívánsága. A királyfi nem hitt a mesékben, de most mégis kívánt. Azt kívánta, bárcsak megismerné, milyen boldognak lenni.
Aznap éjjel álmában találkozott egy hercegnővel. Olyan szépen mosolygott a királyfira, hogy azonnal elbűvölte. Megfogta a kezét, és az erdő felé szaladt. A sűrű erdő fenyvesében volt egy kis tisztás. Ott megálltak, a hercegnő a királyfi szemébe nézett, és táncolni kezdtek. A királyfi becsukta a szemét. Könnyedebbnek érezte magát, mintha repülnének, mintha a lábai nem is érnének a talajhoz. Amikor kinyitotta a szemét, már a csillagok csodás báljában táncolt a hercegnővel, kinek óriási szoknyája rózsaillatú levegőben szállt körülötte, s ezer fény csillogott rajta. Befogadta őket az ég a sötétség gyertyafényes palotájában.
A királyfi kora hajnalban ébredt fel. Ahogy kinézett az ablakon, látta az erdő mögött felkelő napot, és a halványrózsaszínben pompázó felhőket. Elmosolyodott. Felidézte magában az álmot, a hercegnőt, a bált és az érzést, melyet addig nem ismert: a könnyed, őszinte és tiszta boldogságot. A kertben sétálva ábrándozott, gondolkozott. A király könyvtárában megkereste a régi mesét, melyet anyjától hallott. Aztán elolvasott más meséket is, és már hitt bennük. Hitt bennük, mert tudta, hogy a kívánsága valóra válhat, ha bízik benne. Már képes volt elmerülni gondolataiban, ábrándozni szépről és boldogítóról, színekről és illatokról, érzésekről és vágyakról.
A hercegnő néha álmaiban meglátogatta őt. Soha, sehol másutt nem találkoztak, hiszen ő csak ott létezett: ő volt az álmok hercegnője...

Hercegnő

Egy osztálytársam 18. szülinapjára

Hercegnő a palotában,

Börtönfalak fogságában.

Kertben szobrok állják útját,

Ruháját ágak húzzák.

Folyosón bolyongó lelke

Elhívja a végtelenbe.

Ismeretlen szobába lép,

Megérinti szívét a fény.

Egy fénysugárban könyv nyílik,

Odalép és megérinti.

Eleven képen vérző szív,

Melyet átszúr egy hegyes nyíl.

Hercegnő arca felragyog,

Látja kisütni a napot.

Váron a szél végigsöpör,

Megynyitja az erődöt.

Nincs többé rablánc és őr,

A fogoly szabad és erős.

Álljon előtted hosszú út,

Hogy megismert mindent, mi új!

Kicsi pillangó

Egy osztálytársam 18. szülinapjára.

Kicsi pillangó szárnyát mozgatja válladon,
Széles mosoly csillog arcodon.
Legyen még ezer pillanatod ilyen vidám,
Boldogság szirma hulljon reád.

Kicsi pillangó legyen angyali hírnökünk,
Messzi úton melléd szegődjön.
S hogy soha el ne feledd örök barátságunk,
Leírom neked kívánságom.

Kicsi pillangó jelentse a szabadságod,
Repülj át vele a világon.
Mártózz meg a gondolatok tengerében,
Rejtőzz el a sötét erdőkben.

Kicsi pillangó vezessen a fényességhez,
Táncolj vele a fehérségben.
Végtelen mosoly adjon erőt az élethez!

Én soha el nem felejtelek.

A régen várt találkozás

Ma talákoztam vele. Mikor észrevettem, hogy jön, összerezzentem. Akkor belépett az ajtón. Köszöntem, ő megismert és rám mosolygott. Azt hiszem, örült nekem.
Nagyon, nagyon régóta vártam már ezt a pillanatot, el sem tudom mondani, mennyire; de az eltelt hosszú, mérgezett idő miatt ezt nem tudtam kimutatni. Ő pont olyan volt, amilyenre számítottam. Hiszen ismertem őt, a gesztusait, az arcáról olvastam a gondolatait. Kedvesnek látszott, őszinte örömmel, de nem tudom, elhiggyem-e. Talán csak nem merem elhinni. Néha az az érzésem, már csak én emlékszem. Most viszont tudom, hogy nem felejtett el. Az emlékek csak nekem fájnak, és már tudom, miért. Félek a felejtéstől, hogy ő elfelejt engem, és az én emlékeim is eltorzulnak. Félek az új csalódástól: attól, hogy megint olyan sok idő fog eltelni, és újrakezdődik ez az egész. Pedig minden vágyam az emlékezés, minden élményre és érzésre, amit tőle kaptam és hozzá kötődik. Sok-sok karral kapaszkodnék, és soha el nem engedném, soha el nem felejteném.
A találkozás most új erőt adott. Nem sokára újra látom. Talán megmondom neki, mennyire hiányzott. Talán azt mondja majd: "Mért nem jöttél?" - s én elmondom: a legutolsó találkozás miatt. De azóta annyi minden történt. Máskor is gondoltam már arra, hogy megkeresem, és nem érdekel, mi történik, segítséget kérek tőle. Akkor nem tettem meg, de talán nem is baj, így kellett történnie. Most viszont elmondanám, mennyit gondoltam rá, és azokra a "régi szép időkre". Vajon ő elmondaná, volt-e olyan, hogy eszébe jutottam, hogy egy kicsit hiányoztam neki?
Nem tudom, egy ilyen beszélgetés mennyire változtatná meg a helyzetet. Talán mindent lerombolnék vele, talán lerombolhatatlanná erősíteném a kötődés erődjét. Talán meg sem történik az egész. Talán a ma is csak egy álom volt.

A lélek tavasza

Ha ismertél valaha,
Most ismerj meg újra.
Megváltozott minden,
Mosoly jön a búra.

Szomorú tekintet és
Könnyes szemek helyett
Előbújik a nap;
Rád vidám arc nevet.

Beragyog a tündérfény,
Szivárványszín árad,
A földről az összes
Apró csepp felszárad.

Sok kis cseppből felhő,
Sok felhőből ború,
Hamarosan kitör
Az égi háború.

Tűzvillám és mennydörgés,
Záporeső zaja.
Felfrissül a levegő.
A lélek tavasza.

Emlékek tisztása

Kora hajnalban kiment a tisztásra. A levegő üde volt az éjszakai esőtől. A nap még nem látszódott, de a felhők mögött rózsaszín tengerben úsztak a hófehér felhők. Mély levegőt vett, érezte a tavaszi virágok és a fű friss illatát. A madarak is felébredtek már, egyre hangosabban csiripeltek. Rajtuk kívül teljesen egyedül volt. Eszébe jutott, amikor kisgyerekként megszökött otthonról, és ide menekült. Mikor megtalálták a szülei, nagyon megszidták, de ő már akkor tudta: ez a hely az ő szabadsága.
Elmerült gondolataiban. Eszébe jutottak történetek, érzések, hangulatok. Öröm és csalódottság, nevetés és sírás, erő és fájdalom. Egyre több apró képecske rémlett fel benne, melyek újra élesztették benne a múltat. A múltat, mely néhány perce még fájdalmas emlék volt. A legutóbbi csalódás csak kis karcolás volt, de a hosszú idő mély sebbé marta. Nem szerette az akkori emlékeit. Nem vágyott utánuk. Az arc, melyet akkor látott nem töltötte el boldogsággal, mint azelőtt. Gyűlölettel gondolt rá. Minden egyes mosolyra, minden őszinte gondoskodásnak hitt mozdulatra. De nemsokára valami megváltozott. Felidézte azt a hosszú beszélgetést, amikor úgy érezte, épp ő hazudott magának. Az emlékeket ő maga torzította el, egyetlen apró érzés hiánya miatt. Akkor megjelent egy-egy képkocka a boldogságból, s ahogy átgondolta azt a beszélgetést, egyre több és több apró mozaikdarabka táncolt előtte. Az érzés ott a színpadon, az öröm a barátokkal és vele, a dicsérő szavak, a közös élmények, a sok vidám pillanat, a megállás nélküli nevetés, a közös izgalom és bátorítás.
Ebben a pillanatban feltámadt a szél, és megsimogatta arcát. A nap felkelt, az ég ragyogó kék volt. Ő pedig boldog volt. Mosolygott és erőt érzett magában a folytatáshoz. A folytatáshoz, melyet évek óta várt. Ott folytatni, ahol egyszer abbamaradt, és soha el nem feledni mindazt, amit a tisztás varázsa adott neki.

Mindig Is Csak Akkor

- Holnap - mondta határozottan. Nem tudtam, mire gondol. Szerettem volna belelátni a gondolataiba, de még csak vissza sem nézett, úgy ment el. Ismertem minden egyes mozdulatát, és láttam rajta, hogy komolyan beszél.
Alig egy perce ment el, de máris hiányzik. Suli után találkoztunk, mindketten mosolyogtunk. Olyan jól esett látni. Minden nap úgy kelek fel, hogy látnom kell. Ma így is történt, és még beszélgethettünk is. Szeretem hallgatni, szeretem minden egyes szavát. Épp a tegnapi filmről beszélgettünk. Egy amcsi "rom. vígj." volt, tipikus egymásra találással a végén. Elkezdte mondani, h. mennyre nem valóságosak az ilyen történetek, aztán már nem mosolygott úgy, és egy pici szomorúságot láttam a szemében. Pontosan tudtam, kire gondol - még mindig nem felejtette el. Nem akarja mutatni, de fáj neki. Nem szeretem ha szomorú, fel akartam vidítani. Mosolyogva annyit mondtam: "Ki tudja? Lehet hogy épp egy ilyen történet játszódik le, pont az orrod előtt, csak nem veszed észre..." Megpróbáltam úgy mondani, hogy ne vegye túl komolyan, még a végén "félreérti". (Ó bár félre értette volna..) Aztán gyorsan áttértünk egy másik filmre. Továbbra sem volt túl boldog, de már mosolygott. Eszembe jutott, hogy sietnem kellene haza. Erre annyit mondott, hogy megy ő is. Felszállt a buszra és elment. Ott hagyott kétségek között, egy "holnappal".
Másnap nem találkoztunk. Állandóan őt kerestem, hátha valaki mögött meglátom, de nem volt ott. Péntek volt, és előre tudtam, hogy hétvégén sem fogom látni. Egész hétvégén rá gondoltam, minden zenéről, kajáról, filmről és reklámról ő jutott az eszembe. Szörnyű volt. Azt hittem, sose lesz vége. Nagyon vártam a hétfőt.
Vártam a hétfőt, és volt is miért. Megint találkoztunk. Megkérdeztem, mit akart mondani. Nagyon féltem, hogy vajon mit fog mondani. Lehet hogy mindent tud? Lehet hogy értette a célzást? Talán én is hiányoztam neki.
- Elhoztam a filmet, amiről egyszer beszéltünk. Emlékszel?
Azt hittem megőrülök. De akkor mért volt olyan furcsa?
Nem is volt furcsa. Csak elgondolkozott. Vagy egyszerűen csak ráunt arra a széles vigyorra.
Most már tudom, hogy nem ismerem eléggé. Még jobban meg kell ismernem, de csak akkor, ha ő is akarja. És mért ne akarná?...

Egy hang a világból

A vers egyik osztálytársam 18. szülinapjára készült. :)

Egy hang a világból

Érezd a lágy eső, s puha gyep illatát,

a harmat reggeli, üde zamatát.

Nézd! A világ színes, kavargó kavalkád,

a szivárvány milyen szépen mosolyog rád.

Kóstold meg az élet minden édes cseppjét,

ízleld meg a boldogság összes percét!

Hallgatsd a kis patak vidám csobogását,

a hajnali szellő halk suttogását.

Most ismerd meg a szépet, hogy tudd, mi a jó,

mert mindennél többet jelent egyetlen szó.

Egyetlen szó, mely az életet jelenti,

s mely épp így hangzik:

SZERETNI.

A boldogság gyertyája

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ősz öregapó. A feleségét épp egy éve vesztette el. Gyertyát gyújtott. A házban teljes sötétség volt, csak a gyertya lángja világított. A bácsi csak nézte, nézte a lángot, és szeretett feleségére gondolt. Egyszer csak érezte, hogy a láng melegebb, fénye erősebb. Felállt a székről és becsukta a szemét; érezte a gyertya melegét. Akkor a láng kialudt. A bácsi lefeküdt aludni. Érezte, hogy valami más lett, valmi megváltozott. Másnap lehullott az első hó. Az utcában a gyerekek kimentek szánkózni, a szülők a gyerekekkel hógolyóztak, mindenki vidám volt. A bácsi tudta, mi történt.
Egy év múlva megint gyertyát gyújtott, s másnap megint lehullott a hó.
10 év telt el. Egy borús, esős napon a bácsi meghalt. Az évfordulón senki nem gyújtott gyertyát, se a bácsiért, se a feleségéért. Ezután többé nem esett hó. Senki sem értette, és senki sem volt boldog.
Csakhogy, ez nem tartott örökké. Évtizedekkel később a helyet már senki sem ismerte, de a téli hidegben egy fiatal fiú épp arra járt, és meglátta az elhagyatott házakat. Az üres, romos, alvó házak között szomorúság töltötte el. Becsukta a szemét és elindult, amerre a szíve húzta. A bácsi háza előtt megállt. Nem nyitotta ki a szemét. Vonzó melegséget érzett, és bement a házba, ahol az asztalon egy viaszgyertya világított. Kint nagyon hideg volt, de odabenn jó meleg. Elhatározta, hogy egyszer még visszajön ide.
Így is történt. 10 év múlva a feleségével és 2 gyermekével érkezett vissza. A bácsi házába költöztek be. Aznap este gyertyát gyújtottak.
Másnap vendégek érkeztek. A család híre elterjedt; sok-sok ember látogatott oda, és voltak, akik ott is maradtak. A falu újjá épült, sőt, várossá feljődött. Az emberek pedig boldogok voltak, mert a család minden évben, ugyanazon a napon gyertyát gyújtott.

És ez még csak a kezdet

Nagyon örülök, hogy erre az oldalra tévedtél, remélem minden írásom tetszeni fog. Blogom címe Rainbow in the cloud: egy dal címe, mely annyira illik rám. A csillogó, színes, vidám szivárvány néha megbújik a szomorkás szürke felhők mögött. Ilyenkor esik az eső. A felhők viszont lassan eltűnnek, és újra felragyog a szivárvány...

Verseimről

Elég régóta írogatok verseket. Többségük szomorkás hangulatú; vannak köztük egészen szomorú, és kifejezetten vidámak is.

Meséim

17 éves vagyok, és minden (rám oly ritkán jellemző) komolyság mellett ott vannak az őszinte mosolyok, azok a vidám pillanatok, amikor kibújik belőlem a kisgyerek is. És mit szeretnek a gyerekek a legjobban? Nem.. nem a csokit. :) A meséket. De nem csak a hercegnőről és a szőke hercegről a fehér lovával, hanem a kedves, népmeseszerű történeteket és a regényes sztorikat is. Akár csak a rajzfilmeket, de rajzfilmet írni sajnos nem tudok. :)

Élménybeszámolók

Attól tartok egy-egy örömteli emléket is közzé fogok tenni. :) Előre bocs minden érintettől. :)

Tényleg remélem, hogy tetszeni fog. Nem valószínű, hogy minden napra jut egy történet, dehát nem vagyok én író.

...és ez még csak a kezdet...