Őszi esőben

Szitáló, hideg esőben ülök,
novemberi köd vesz körül.
Ráz a hideg, végigfut a hátamon,
lábamat szorosan átkarolom.
Hajam a nedves arcomhoz tapad,
s e szürke érzés magához ragad.

Szomorú szemeim ábrándos tekintete
a homályos messzeségbe réved,
a sötét esőfüggöny mögött is keres,
míg meg nem talál Téged.

Ilyenkor a régi emlékek épp oly tiszták,
mint egy apró gyémántkristály.
S ahogy egy-egy mozdulat
mosolyt csal arcomra,
a vágy elviszi tőlem a messzi távolba,
és erős lesz a hiány fájdalma.

Őszi eső hűvösen könnyezik,
szürke cseppek folynak le arcomon,
egy pillananyi eszmélés,
hogy remegés fut végig karomon.
Egy pillanat alatt szertefut minden kép,
keresem őket, s újra visszahívnám,
néhány még kérdőn visszanéz,
maradjon-e, majd gyorsan odébb áll.

Üres novemberi ködben ülve
Szomorú eső fátyla vesz körbe.
Lassan felemelem nehéz fejem,
ködbe vész a tekintetem,

s már nem látok mást, csak a szürkeséget,
a fojtó, érzéketlen ürességet.