Melankólia

Halovány dallam, árva melódia,
Kedves érzés, édes melankólia.
Csendben jő a bíborszínű alkonyat,
Pálmafa ága suttogva bólogat.

Morajló tenger feszül a partnak,
A messzi szél hullámot cirógat.
A kései Nap utolsó mosolya
Végtelen tükörben csillan vissza.

A sötét csendben is oly kedves az ég,
Hűvös ritmusában hogy játszik az éj.
Puha felhő-ágy altatja a Holdat,
Csillag-álomból ébred fel a holnap.

Homályos valóságban elillan
Minden szín, illat, érzés és dallam,
A képzeletbeli melódia,

Egy percnyi néma melankólia.

Még él a múlt

Egy domb tetején vár.
Ott áll, s nem mozdul.
Egyedül maradt.

Őrzi a múltat.
Arra született,
Hogy megtámadják.

Minden nyíl megkarcolta.
A megrepedt falak
Egy golyóval lehulltanak.

Kővé dermedt fájdalom.
Sziklaként áll ellen a szélnek.
Vihar élesíti karmait.

Gyenge fuvallat jő.
Legurul egy kavics,
Homokpatak ered a nyomába.