2009. december 8., kedd
Elmondanám
2009. november 16., hétfő
A fájdalom karma
Bagoly huhog a homály rejtekében
Jeges szél fúj zúzmarát a fákra
Fekete lepel borul e kies tájra
Süvítő félelem karmolja a testet
Remegő kézzel keres menedéket
Mérgezett vér csordul a sziklára
Felhorzsol a törött szívnek szilánkja
Bíbor folyó ered a szellem nyomába
Tőrét vágja az űzöt vad nyakába
A fájdalom elől nincs menekvés
Árnyékként szolgál az örök rettegés
Csukott szemmel
Láng lobog
Fáj a létezés
Álommérgezés
Vad kiáltás
Égi rianás
Állandó félelem
Hiányzó lételem
Nincs elég erő
Kevés levegő
Törött gondolat
Bomló hajfonat
Holdfényű est
Megszűnő test
2009. szeptember 22., kedd
Szívdobbanás
Fekete volt a világ.
Nem volt fény,
Nem volt árny,
Egyedül volt a lány.
Dermedten állt.
Lélegzet.
Nem tudta él-e.
Lélegzett.
Magába húzta a tér.
Vákuum,
Nincs érzet,
Csak elképzelt élet.
Szél hangja szállt.
Érezte.
Kezébe fogta.
Érzet-e?
Piros volt az alkony.
Törött szín.
Kéklő víz,
Fagyott szilánktürkiz.
Világos lett.
Sötét.
Némaság zúg.
Sörét.
Esőfelhő kúszik.
Fél a Nap.
Erőtlen.
Árnyék hull a földre.
Remeg a hang.
Kiállt.
Villan a kép.
Kiált.
Szíve összeszorul.
Fény vakít,
Ég dörren,
Elmosott alak könnye.
2009. július 29., szerda
Őserő
Ahogy vörös foszlánya lengedezett a szélben,
És magasba röppent a madár.
Megijedt a széltől.
Indiánfüst szállt, gomolygott fölfelé,
S az őszi falevelek örvényében
A Szellemet idéző suttogás elől
Vadlovak szaladtak.
Az erő életre kelt a színes rettegésben.
Zivatarpárna borult az égre,
Tűz lobbant a parázsból,
Villám csattant némán.
Halvány sugártőr döfte át a szürke felhőket.
Vérük nem hullott a Földre.
A derengés elült,
A dobogás megmaradt.
2009. június 26., péntek
Melankólia
Kedves érzés, édes melankólia.
Csendben jő a bíborszínű alkonyat,
Pálmafa ága suttogva bólogat.
Morajló tenger feszül a partnak,
A messzi szél hullámot cirógat.
A kései Nap utolsó mosolya
Végtelen tükörben csillan vissza.
A sötét csendben is oly kedves az ég,
Hűvös ritmusában hogy játszik az éj.
Puha felhő-ágy altatja a Holdat,
Csillag-álomból ébred fel a holnap.
Homályos valóságban elillan
Minden szín, illat, érzés és dallam,
A képzeletbeli melódia,
2009. június 4., csütörtök
Még él a múlt
Egy domb tetején vár.
Ott áll, s nem mozdul.
Egyedül maradt.
Őrzi a múltat.
Arra született,
Hogy megtámadják.
Minden nyíl megkarcolta.
A megrepedt falak
Egy golyóval lehulltanak.
Kővé dermedt fájdalom.
Sziklaként áll ellen a szélnek.
Vihar élesíti karmait.
Gyenge fuvallat jő.
Legurul egy kavics,
Homokpatak ered a nyomába.
2009. május 29., péntek
Vándor
A szél szárnyán repülsz,
A vágyak felett őrködsz.
Te ismered a végtelent,
Mutasd meg hát, mit jelent.
Nyughatatlan vagy.
Örök álmodozó,
Fáradhatatlan kalandor,
Lázas tiltakozó.
Te vagy az egyetlen,
Ki tiszta lélekkel lát.
Neked nem hazudik a szem,
Mutasd meg hát, mit jelent.
Hozz magaddal színt,
Bágyasztó illatot,
Kérd meg a süvítő szelet,
Suttogjon dallamot.
Neked enged a táj.
Kérdésedre válaszol,
S megszelídül a természet.
Mutasd meg hát, mit jelent.
Milyen az élet,
Ha más nem létezik?
Mikor csak a tavasz és tél
Hangulata változik.
Te, ki
A szél szárnyán repülsz,
S a vágyak felett őrködsz;
Ki ismered a végtelent,
Mutasd meg hát, mit jelent.
2009. május 26., kedd
Csak egy létezik
De az ő hangján szóltál hozzám,
S az ő kezét éreztem magamon.
Tudtam, hogy te vagy mellettem,
És furcsa volt a változás,
Egy halovány látomás.
Két ember vált eggyé,
Ahogy egymásra vetült két kép,
S csak én tudtam a különbséget.
Bár a bőröm az ő kezét érezte,
Mégis téged láttalak, s tudtam,
Te biztosan velem vagy.
A vízióban nem zavart,
Hogy összemosódott két alak,
Hogy megszűntek a határok.
Ott te voltál a látvány, ő az érzék,
De a gondolat most fel sem merül,
Hogy nem vagy egyedül…
2009. május 25., hétfő
Várrom
Alázattal lábaid elé borul le.
Tiszteleg az ember előtt,
Ki valaha felépítette őt.
A másik persze lerombolta,
Nem érti mit jelent a pusztítása,
A történelem ránca,
A világnak kudarca.
Ahol emberek ölik egymást,
Elveszik a másik szabadságát.
Védekezik, támad, fél,
Nem meri megszorítani a kezét.
Megfosztja hitétől, elveszi életét,
Sáros földben hagyja rohadni testét.
Gyilkol, pedig nem ölésre teremtett,
Büntetlenül élvezetté válik a tett.
Saját lelkiismerete belülről égeti el,
Önmagát marja szét a savas méreg.
Aki egyszer megtette, megteszi újra,
Nem számít eggyel több hulla.
Halott emberek fekszenek mindenütt,
Vérfolyam kanyarog a tetemek között.
A bordák közül éles kard mered az ég felé,
A fejeket szikla zúzta szilánkos üveggé.
Tágra nyílt szemek merednek az égre,
Onnan várták a segítséget.
Imádkoztak a mindenható istenhez,
A nem létező semmihez.
Hozzáérsz, és elporlad a csillogás,
Kitaláció, káprázat, látomás.
Tőle vártak segítséget,
Láthatod, nem kapták meg.
A győztes fél áldoz egy másik istennek,
Mert az bezzeg segített.
De vajon ki ad erőt a sólyomnak,
Mikor lecsap a menekülő nyúlra?
A küzdő felek közt nincs egyenlőség
Az erősebb diktálja a törvényt.
Nem, nincs isten, nem parancsol.
Az ember csak alkotott egy arcot,
Hogy legyen kihez könyörögni,
Mikor nem hallgatja meg senki.
Mert elhidegülnek egymástól,
Már nem is szólnak a másikhoz,
Csak kegyetlenül elveszik, ami kell,
A lelket akarattal, a tárgyakat erővel.
S hátrahagynak egy üres testet,
Hagy legyen mit enni a férgeknek.
A világ megöli önmagát,
Ha megérzi a vér szagát.
Már régen is tudta ezt jól az áldozat,
Ezért emelte maga köré kőfalat,
Mi ott roskadozik előtted.
2009. május 23., szombat
Az idő filozófiája
Eljött a lovag. Az Idő. Szürke páncél, fekete ló. Száguldva vágtat a térben. Néha elmerengve úgy tűnik, lassít, de nem áll meg. Fáradhatatlan.
Ő az állandóan változó konstans.
Ő az egyetlen öröktől fogva létezőnek és elpusztíthatatlannak teremtett ember alkotta lény. Nem Isten, nem transzcendens. Titokzatos, sötét, távoli és közeli, tiszta és homályos. Képes változtatni saját magát.
Ő a hibás azért, ha valami nincs többé. Ő az, aki felülteti maga mellé és elhozza a várva várt dolgot. Ő az ünnepelt, aki mindig megérkezik.
Ő az egyetlen, aki mindig időben ott van.
Ő maga az Idő.
2009. május 22., péntek
Az éltető
Nem látott a szem,
Nem hallott a fül, és
Nem értett az ész?
Kételkedsz-e még
A csodában, mit
A Nap suttog, s
A szél énekel?
Megismered-e
A társat, a szép,
A boldog új napot,
És mosolyogsz-e most?
Engedd mesélni,
Fogadd be, szeresd,
Kérd, ha te is megtennéd,
Védd, ha féltenéd.
Öleld át, érezd,
Hallgasd a ritmust,
S Úgy végy levegőt, hogy
2009. május 13., szerda
Az erdő éneke
2009. május 12., kedd
Soha ne nézz vissza?
Döntenie kellett. Eszébe jutott az is, hogy visszafordul, és visszamegy oda, ahonnan jött: haza, mely számára nem létezett többé. Már nem mert hátrafordulni. Becsukta a szemét, és elképzelte, ahogy lebegve hátrafelé száguld. Az erdő elsötétül, a két út összeolvad, bezárul előtte a jelen és újra képlékeny jövővé lesz.
Felnézett az égre. A Nap már lefelé ment, de még magasan úszott a kék tengerben - épp a jobbra tartó út felett. Elindult hát a Nap felé. Az út nem tartott sokáig: egy szakadék pereméhez vezetett. Ott ismét megállt. A szakadék másik oldala túl messze volt ahhoz, hogy átugorjon. A Nap erősen tűzött, de a szakadék alját nem világította meg. A lány lenézett. Várt, majd tett egy lépést előre...
2009. április 7., kedd
Érintés
És végigsimít.
A bőr érez,
A szív vére
Lüktet, dobban
A hártya
Feszül, rezeg
A test beleremeg.
A szem látja
A fény szárnya
Ahogy felemel
És megölel.
Belőle nem elég.
A tűzben elég.
2009. március 31., kedd
Hullám
Elnyel. Fullaszt, megöl, zúg.
Felemel. Lélegzet, mosoly.
Zúg, partnak ütődik.
Csattanás.
Fáj.
Visszaránt. Elnyel.
Feldob. Széttép, szétszakít.
Szívdobbanás. Volt.
Szikla. Zátony.
Vége.
Volt. Erősebb.
Gyengeség, tehetetlenség.
Más moraj. Felszín.
Lebegés.
Elsodor.
Part.
Vége.
Hullám.
2009. március 27., péntek
Kezed a kezeimen
Bár homályosan láttalak, téged így, vakon is biztosan megismertelek. Odaléptél hozzám, leültél mellém. Én köszönni akartam, de nem volt több egy alig hallható nyöszörgésnél. Mondtál valamit, amit a zúgástól csak egy értelmezhetetlen egybefüggő morajlásnak hallottam. Amikor leültél, éreztem, ahogy kezeiddel megfogtad a kezem. Ez volt az egyetlen érzékem, amiben még bízhattam. Megpróbáltam minden erőmet összeszedni, hogy jelezzem, figyelek rád, és el akarok mondani neked mindent, de az ujjaimat sem voltam képes megmozdítani. Te voltál az élő, aki a beteget éltetni akarja, szenved mellette, s én mégis minden erőmet inkább neked akartam adni. Még a szememet sem tudtam nyitva tartani, bár a könnyfüggönyben amúgy sem láttam semmit, csak néhány átlátszó és színes folt keveredését a festőpalettán. Próbáltam arra figyelni, amit mondasz, a zúgásban elkülöníteni a moraj szavait, de nem sikerült. Csak a gondolataimat hallottam, igaz, azt sem tisztán: keveredett hozzá néhány furcsa, torzszülött kép, amiben megpróbáltalak elképzelni. Kezed éreztem a kezemen, s ez volt az egyetlen, amiből tudtam, hogy még élek.
Hamar kitisztult minden. Szép tavaszi nap volt. Bementem a kávézóba, ahol megbeszéltük a délelőtti találkozót. Te már ott voltál, vidáman üdvözöltük egymást. Nevetve meséltük az elmúlt hetek történetét. Kíváncsi voltam mindenre, ami veled történt, és szívesen megosztottam veled minden új élményemet. Csak beszélgettünk, meséltünk, és már csak azt vettük észre, hogy a nap magasan van az égen, és nyári hőség köszöntött ránk. A forróságban, napernyő alatt a homokos tengerparton feküdve jól esett a hideg koktél. Mi pedig még mindig csak beszélgettünk, és nevettünk. Délután jött néhány szürke felhő, és még mielőtt eleredt volna az eső, összekaptuk magunkat és elmentünk a parkba sétálni. Az úton színes falevelek csillogtak a bágyadt őszi napsütésben. Felhők jöttek, a mi jókedvünk pedig a nap utolsó fényeivel együtt távozott. Szóba kerültek olyan dolgok, amikről sosem beszéltünk szívesen, és azóta sem emlegettük. Eleredt az eső. A levegő lehűlt és mi is elhidegülten, némán ballagtunk egymás mellett. Ahogy az eső egyre erősebben esett, s a szél is fújt, egyre gyorsabban mentünk. Bár egy irányba futottunk, mégis mintha egymás elől menekültünk volna. Távolabb, a park másik végben zúzmara ült a fák ágain. A fehér ködbe érve elvesztettelek, nem találtalak többé. A jeget fújó szélben kerestelek, bolyongtam az ismeretlenben. A park melletti főút zaja felé indultam. Kijutottam a parkból. Az útra lépve erős fény vakított el és a hangos kürtszó nekem ütközött. Olyan szép volt a reggel...
Még mindig zihálva vettem a levegőt, vak voltam a világban, de éltem. Még életben voltam. És akkor éreztem, hogy már nem vagy itt. Akkor először tudtam is. Tudtam azt is, hogy nem tehetek semmit. Soha nem látlak már, de míg kezed érzem a kezemen, mindig velem leszel.
Vakszerencse
Nem tudom én,
Az a naiv
Tudatlan létező,
Tudásra éhező,
Mi a világ mozgatója,
Ki lehet a sors írója.
Nincs isten,
Aki érez,
Nincs hatalom,
Ami harcol
Helyettem is a csatában,
Mit én vívok a halállal.
De van egy őr,
Fény, tűz, erő,
Ami másoktól megvéd,
Pedig nem csak az enyém,
Mert mindenkire vigyáz
A kegyetlen valóság.
Véletlen
Életben
Nem hagyhat senkit,
Inkább elpusztít,
De előtte még kihasználja,
Amit az élet ad számára.
S ha kérdezik,
Igen, létezik,
Van az a vakszerencse,
Ami nem szerepcsere,
De végigkísér egy életen át,
Hogy önmagam legyek és senki más.
2009. március 25., szerda
Mesekönyv
18. szülinapi vers
Melynek Te vagy a mesehőse:
Aki nem fél az élettől,
S képes szeretni szívéből.
Lezárul az első fejezet,
Ami a jövődig vezetett,
S díszes iniciáléval
Útnak indít a világban.
Barátokat is rajzol melléd,
Hogy egyedül soha ne légy,
És a természet csodáját
Kéri meg, hogy vigyázzon Rád.
Sebes patak adjon erőt,
Ringasson el illatos eső,
Hegyek őrizzék álmodat,
2009. március 16., hétfő
Csak bámulni a Napot
Hideg a hajnal.
Madarak dala
Csipog a fákon,
Ébred az álom.
Csukott szemmel is érzem.
Megszűnik minden kétely.
És én mást nem akarok,
Csak bámulni a Napot.
Rózsaszín káprázat
Fodrozza a tájat.
Izzó gömb bujkál,
Elnyeli a hullám.
Újra előbukkan,
Vörös lángra lobban,
Ködös város éled,
Milyen szép az élet!
Szürke felhő köré
Arany glóriát fon,
Halvány sugár fénye
Mosolyog az arcon.
Csukott szemmel is érzem.
Megszűnik minden kétely.
És én mást nem akarok,
Csak bámulni a Napot.
Minden percnyi lélegzet
Boldogság az élethez,
Míg párolgó ragyogás
Ér a holnap hajnalán.
S ha ború vagy eső jön,
Villámlik és mennydörög,
Én akkor is szeretem,
Mert te jutsz az eszembe.
Csukott szemmel is érzem.
Megszűnik minden kétely.
És én mást nem akarok,
Csak bámulni a Napot.
Csak bámulni a Napot.
2009. március 14., szombat
Ködbe veszve
Furcsa ködben felsejlő
Ismeretlen érzés világít.
Állni, s nézni a végtelent,
Mi mindenkinek mást jelent
Vagy most ugyanazt.
Halványan gőzölög,
A távolban mennydörög
És megremeg az ég.
Megreped a kőszikla
Belezuhan a szakadékba,
S magával sodor.
Összezúzza a fákat,
És a ropogó ágak
Sortüze hangzik.
Bárhol jár is, érdemes
Érezni, mily érdekes
Ez a szokatlan körülmény.
Sötét égnek csillaga
A ködben tükröződik vissza.
Káprázat az egész.
Nappali köd tüze ég,
Eső hűti a föld hevét,
Menekülni nem lehet.
Távoli világ kitép magából,
Jó nekem akárhol,
Csak veled legyek.
Érzés, hang,
Látvány, illat,
Élet.
2009. március 9., hétfő
Tehetetlen lélek
Mert minden gondolat szenvedés,
Halálvágy és félelem,
Értelmetlen érzelem.
Nem élhetsz, míg nincsen kiért
Hisz levegő nélkül mit sem ér
Egy fojtogató élet,
Egy tehetetlen lélek.
Ha csalódás ráz fel az álmodból,
Egy ismerős hang a távolból
Önzetlen segítő kezet nyújt,
S feléd fordítja arcát a Hold.
Őszinte mosollyal vidít fel,
Vagy könnyes arccal kér, ha az kell,
De tudd, hogy mindig melletted áll,
És te mindig számíthatsz rá,
Hisz levegő nélkül mit sem ér
Egy fojtogató élet,
Egy tehetetlen lélek.
Egyetlen könnycsepp most a világ,
Mi sűrű súlyként gördül alá,
Mert benne van minden fájdalom,
Amint ott ül fáradt arcodon.
És látni, ahogy bár erőtlen,
Felébred az emlék szemedben.
A tekinteted komorrá lesz,
És elveszel a végtelenben,
Mert minden gondolat szenvedés,
Halálvágy és félelem,
Értelmetlen érzelem.
Ahogy a vágy nagyot nyújtózik,
Jó reggelt köszönve távozik,
S hagy neked néhány rövid órát,
Hogy még egy kicsit ne gondolj rá.
Úgyis mindjárt itt az éjszaka.
Amit kisajátít magának,
Elrabolja az édes álmot,
Elveszi tőled a világot,
Hisz levegő nélkül mit sem ér
Egy fojtogató élet,
Egy tehetetlen lélek.
Felhők között
Tiszta égben, vagy sötét éjjel
S nézni a lenti fényeket,
Hallgatni a búgó éneket.
Nézni a szorgos hangyákat,
A sok összeérő várat
A világ két oldalán,
Nap és Hold sugarán.
Némely alig tűnik hegynek,
De a tűfoknyi csipkék ezreit
Patakok hálója magához öleli.
Csillog a fény minden vízen,
Legyen tenger, vagy jég a hegyen,
S csak akkor borulhat rá homály,
Ha sötét felhőt fúj egy vulkán.
A ködfolt szórhat villámokat,
A madár nyugodtan száll tova,
És élvezi a végtelen szabadságát,
2009. február 23., hétfő
With or without you
The fact that you’ve left me,
Even if we were never together.
I won’t see you any more,
So was I lonely all along.
Now i have all the joy of flying,
Dreaming with the air’s wing,
My heart lets you go, won’t greave forever
Don’t miss you more than i should,
Although inside I really would.
And when I fly high up in the air,
You mean to me the depth,
That wants to hinder my calmness and peace,
Attracts me when I look down
And makes me fall to the hard ground.
I tumble down like wounded griffin,
A sharp arrow within.
But i’m strong enough to stand up again.
Be the only one who knows
2009. február 15., vasárnap
Kalóz
Zúgjon a szél, míg az utolsó fa ki nem dőlt!
Tenger hulláma nyelje el a legnagyobb hajót,
Szikla zúzza porrá a kegyetlen kalózt!
Vére vörösre festi fehér kezem,
Vére friss szagát már magamon érzem,
Vére sós íze nyelvemen árad szét,
Vére nekem adta a kalóz lelkét.
Egész testem beleremeg, ahogy átjárja
A gonosz gyilkos egyetlen vágya,
Hogy bosszút kell állnom halálán,
És felégetnem a világot, a máglyát.
Ki kell irtani minden ártó gondolatot,
Mely addig fájdalmat okozott, s
El kell pusztítani mindenkit,
Aki nem mert a szemembe nézni.
Szenvedjen az élő, ha ez nyújt vigaszt,
Mert a halott magához fogad egy inast,
Aki tűzön-vízen át kitart és szolgálja,
Míg beteljesül befejezetlen munkája.
Csak akkor nyugszik meg a lélek,
Ha megöli az összes éltető szívet,
Ami felesleges testben dobogott,
És táplált annyi végtelen undort.
A kalóz lelke minden csepp vérrel
Engem is egyre erősebbé tesz,
S így leszek képes tovább küzdeni,
Míg szabaddá lesz az én lelkem is.
2009. január 19., hétfő
Könnytükörben
Valahol a végtelenben
Egy könnycsepp érted hull alá,
Zuhanva téren és időn át.
Remegő víztükörben
Halovány múlt dereng;
Látom mosolygó szemeid,
Amint arcod felrémlik.
Szükségem van rá, hogy értsem,
Mit éreztem oly merészen
Mikor némán elhagytál,
Hogy mennyire hiányoztál.
S a tükör melyben téged látlak,
Tenger, mely könnyből árad,
A hideg folyó, mi lelkemig vezet,
S mi súgja, mennyire szeret.
Szeret téged, akkor is, ha fáj,
Ha mélyen megbántottál;
Mert a könnycsepp érted hullott.
Hidd el, melletted állok.
Nem tudom, mit jelent a harag,
De kérlek, bontsd le a falat,
Mit magad ellen építettél,
Mert félsz, hogy szerettél.
S közben észre sem veszed,
Milyen mély lesz a seb,
Melyet az én szívembe marsz
Míg véget nem ér a harc.
2009. január 9., péntek
Buborék
2009. január 5., hétfő
Jéghideg gyűlölet
Távolabb dombok emelkedtek, mögöttük a messzeségben halványan látszódtak a hóval borított meredek, csipkézett hegycsúcsok.
A fák sötétbarna törzsein és ágain kívül minden hófehér volt. Itt-ott megcsillant ugyan a kék égről érkező fény, de a mély, nyugalommal teli táj mégsem volt boldog: nem ragyogott körbe örömteli csillogás, a fény nem játszott vidáman. Ez az ismeretlen, havas vidék most nem volt lenyűgöző és elkápráztató, sokkal inkább üres és távolságtartóan hideg; mégsem fagyasztó.
Egyetlen kíváncsi lépést tettem előre. A vastag hóréteg megsüllyedt, és megroppant a nyomás alatt. A következő lépésnél egy hópehely hullott alá: egy gyönyörű, nagy hópehely. Ezután megjelent még néhány, s hamarosan szakadni kezdett, mintha valaki porcukrot szórna a szitából.
Csakhogy annyira nyugodt volt minden, és annyira hallgatag, hogy a csönd már-már nyomasztóvá vált. Ahogy mentem, hirtelen halk suttogást hallottam. Jéghideg szél simogatta meg az arcom. A vastag hóban megjelentek gyorsabb lépteim nyomai, mikor éreztem, amint a jeges szél karmai felkarcolják bőröm. Mintha el akart volna űzni. Én futni kezdtem, s ő utánam rohant. Néha elém állt és belém mart, majd visszariadt és megbújt valahol. Amint lassítottam, újra csatára hívott. Íjaiból jeges nyilak záporoztak, könnyeket fújt a szemembe és vadul üvöltötte, hogy "Menj innen, takarodj!" S én csak futottam, levegő nélkül, azt sem láttam merre, szinte vakon futottam a remegő fehérségben. Ahogy a lejtőhöz értem, s elindultam lefelé, a nehéz hóban megakadt a lábam, majd oldalamra fektetve, forogva, gurítva hajtott, görgetett a vad, gyűlölő erő. Teljes erejéből marcangolt, míg öntudatlan voltam. Észre sem vettem, amint lassan elhalkul; majd még egyszer utánam kiáltott, és mint akit a föld nyelt el, magamra hagyott.
A domb legaljára érve felültem. Már nem esett a hó. A táj hideg volt, de a szél nem fújt, és a néma csöndet csak néha törte meg egy-egy halkan sóhajtó szellő.
