Jéghideg gyűlölet

S én ott álltam. Beláttam a havas tájat. A levegő nagyon hideg volt, de a szél nem fújt. Innen, az erdő legszéléről lehetett látni a jobbra és balra sorakozó fákat, de az előttem lévő lanka teljesen üres volt. Csend borult a hófehér tájra.
Távolabb dombok emelkedtek, mögöttük a messzeségben halványan látszódtak a hóval borított meredek, csipkézett hegycsúcsok.
A fák sötétbarna törzsein és ágain kívül minden hófehér volt. Itt-ott megcsillant ugyan a kék égről érkező fény, de a mély, nyugalommal teli táj mégsem volt boldog: nem ragyogott körbe örömteli csillogás, a fény nem játszott vidáman. Ez az ismeretlen, havas vidék most nem volt lenyűgöző és elkápráztató, sokkal inkább üres és távolságtartóan hideg; mégsem fagyasztó.
Egyetlen kíváncsi lépést tettem előre. A vastag hóréteg megsüllyedt, és megroppant a nyomás alatt. A következő lépésnél egy hópehely hullott alá: egy gyönyörű, nagy hópehely. Ezután megjelent még néhány, s hamarosan szakadni kezdett, mintha valaki porcukrot szórna a szitából.
Csakhogy annyira nyugodt volt minden, és annyira hallgatag, hogy a csönd már-már nyomasztóvá vált. Ahogy mentem, hirtelen halk suttogást hallottam. Jéghideg szél simogatta meg az arcom. A vastag hóban megjelentek gyorsabb lépteim nyomai, mikor éreztem, amint a jeges szél karmai felkarcolják bőröm. Mintha el akart volna űzni. Én futni kezdtem, s ő utánam rohant. Néha elém állt és belém mart, majd visszariadt és megbújt valahol. Amint lassítottam, újra csatára hívott. Íjaiból jeges nyilak záporoztak, könnyeket fújt a szemembe és vadul üvöltötte, hogy "Menj innen, takarodj!" S én csak futottam, levegő nélkül, azt sem láttam merre, szinte vakon futottam a remegő fehérségben. Ahogy a lejtőhöz értem, s elindultam lefelé, a nehéz hóban megakadt a lábam, majd oldalamra fektetve, forogva, gurítva hajtott, görgetett a vad, gyűlölő erő. Teljes erejéből marcangolt, míg öntudatlan voltam. Észre sem vettem, amint lassan elhalkul; majd még egyszer utánam kiáltott, és mint akit a föld nyelt el, magamra hagyott.
A domb legaljára érve felültem. Már nem esett a hó. A táj hideg volt, de a szél nem fújt, és a néma csöndet csak néha törte meg egy-egy halkan sóhajtó szellő.