Kezed a kezeimen

Betegen feküdtem az ágyban. A homlokom izzadt, a testem remegett, a szemem könnyezett, az arcom égett. Zihálva vettem a levegőt, és állandó zúgás vett körül. Nem tudtam, hogy amit látok, valóság-e vagy képzelődés, beteg hallucináció, de kinyílt az ajtó és te beléptél a szobába.
Bár homályosan láttalak, téged így, vakon is biztosan megismertelek. Odaléptél hozzám, leültél mellém. Én köszönni akartam, de nem volt több egy alig hallható nyöszörgésnél. Mondtál valamit, amit a zúgástól csak egy értelmezhetetlen egybefüggő morajlásnak hallottam. Amikor leültél, éreztem, ahogy kezeiddel megfogtad a kezem. Ez volt az egyetlen érzékem, amiben még bízhattam. Megpróbáltam minden erőmet összeszedni, hogy jelezzem, figyelek rád, és el akarok mondani neked mindent, de az ujjaimat sem voltam képes megmozdítani. Te voltál az élő, aki a beteget éltetni akarja, szenved mellette, s én mégis minden erőmet inkább neked akartam adni. Még a szememet sem tudtam nyitva tartani, bár a könnyfüggönyben amúgy sem láttam semmit, csak néhány átlátszó és színes folt keveredését a festőpalettán. Próbáltam arra figyelni, amit mondasz, a zúgásban elkülöníteni a moraj szavait, de nem sikerült. Csak a gondolataimat hallottam, igaz, azt sem tisztán: keveredett hozzá néhány furcsa, torzszülött kép, amiben megpróbáltalak elképzelni. Kezed éreztem a kezemen, s ez volt az egyetlen, amiből tudtam, hogy még élek.
Hamar kitisztult minden. Szép tavaszi nap volt. Bementem a kávézóba, ahol megbeszéltük a délelőtti találkozót. Te már ott voltál, vidáman üdvözöltük egymást. Nevetve meséltük az elmúlt hetek történetét. Kíváncsi voltam mindenre, ami veled történt, és szívesen megosztottam veled minden új élményemet. Csak beszélgettünk, meséltünk, és már csak azt vettük észre, hogy a nap magasan van az égen, és nyári hőség köszöntött ránk. A forróságban, napernyő alatt a homokos tengerparton feküdve jól esett a hideg koktél. Mi pedig még mindig csak beszélgettünk, és nevettünk. Délután jött néhány szürke felhő, és még mielőtt eleredt volna az eső, összekaptuk magunkat és elmentünk a parkba sétálni. Az úton színes falevelek csillogtak a bágyadt őszi napsütésben. Felhők jöttek, a mi jókedvünk pedig a nap utolsó fényeivel együtt távozott. Szóba kerültek olyan dolgok, amikről sosem beszéltünk szívesen, és azóta sem emlegettük. Eleredt az eső. A levegő lehűlt és mi is elhidegülten, némán ballagtunk egymás mellett. Ahogy az eső egyre erősebben esett, s a szél is fújt, egyre gyorsabban mentünk. Bár egy irányba futottunk, mégis mintha egymás elől menekültünk volna. Távolabb, a park másik végben zúzmara ült a fák ágain. A fehér ködbe érve elvesztettelek, nem találtalak többé. A jeget fújó szélben kerestelek, bolyongtam az ismeretlenben. A park melletti főút zaja felé indultam. Kijutottam a parkból. Az útra lépve erős fény vakított el és a hangos kürtszó nekem ütközött. Olyan szép volt a reggel...
Még mindig zihálva vettem a levegőt, vak voltam a világban, de éltem. Még életben voltam. És akkor éreztem, hogy már nem vagy itt. Akkor először tudtam is. Tudtam azt is, hogy nem tehetek semmit. Soha nem látlak már, de míg kezed érzem a kezemen, mindig velem leszel.