Emlékek tisztása

Kora hajnalban kiment a tisztásra. A levegő üde volt az éjszakai esőtől. A nap még nem látszódott, de a felhők mögött rózsaszín tengerben úsztak a hófehér felhők. Mély levegőt vett, érezte a tavaszi virágok és a fű friss illatát. A madarak is felébredtek már, egyre hangosabban csiripeltek. Rajtuk kívül teljesen egyedül volt. Eszébe jutott, amikor kisgyerekként megszökött otthonról, és ide menekült. Mikor megtalálták a szülei, nagyon megszidták, de ő már akkor tudta: ez a hely az ő szabadsága.
Elmerült gondolataiban. Eszébe jutottak történetek, érzések, hangulatok. Öröm és csalódottság, nevetés és sírás, erő és fájdalom. Egyre több apró képecske rémlett fel benne, melyek újra élesztették benne a múltat. A múltat, mely néhány perce még fájdalmas emlék volt. A legutóbbi csalódás csak kis karcolás volt, de a hosszú idő mély sebbé marta. Nem szerette az akkori emlékeit. Nem vágyott utánuk. Az arc, melyet akkor látott nem töltötte el boldogsággal, mint azelőtt. Gyűlölettel gondolt rá. Minden egyes mosolyra, minden őszinte gondoskodásnak hitt mozdulatra. De nemsokára valami megváltozott. Felidézte azt a hosszú beszélgetést, amikor úgy érezte, épp ő hazudott magának. Az emlékeket ő maga torzította el, egyetlen apró érzés hiánya miatt. Akkor megjelent egy-egy képkocka a boldogságból, s ahogy átgondolta azt a beszélgetést, egyre több és több apró mozaikdarabka táncolt előtte. Az érzés ott a színpadon, az öröm a barátokkal és vele, a dicsérő szavak, a közös élmények, a sok vidám pillanat, a megállás nélküli nevetés, a közös izgalom és bátorítás.
Ebben a pillanatban feltámadt a szél, és megsimogatta arcát. A nap felkelt, az ég ragyogó kék volt. Ő pedig boldog volt. Mosolygott és erőt érzett magában a folytatáshoz. A folytatáshoz, melyet évek óta várt. Ott folytatni, ahol egyszer abbamaradt, és soha el nem feledni mindazt, amit a tisztás varázsa adott neki.